Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Dénes Zsófia: Szép Sopron
DÉNES ZSÓFIA Szép Sopron Sok embernek nincs számomra arca. Mert nincs kifejezése. Még akkor sem arc a kifejezés nélküli ábrázat, ha történetesen szép. Üres. Nem mond semmit. Befejezetlen. Majdnem így mondanám: magzati állapotban maradt. Semmit sem lehet belőle, rajta elolvasni. Picasso vallotta, hogy ő nem szereti a képeket, amelyeket nem tud elolvasni. Én sem. De még kevésbé szeretem az arcokat, amelyekre az élet nem írt semmit. Hanem a városoknak is van vagy nincs arcuk. Nagy és kis városoknak. Sőt a falvaknak is. Nos, Sopronnak van arca, mégpedig szép arca, sokatmondó arca. Benne lüktet az embertörténelem évezredeket átfogó sodra. A netán ötezer éve itt élt illírek föníciai üveggyöngyeitől a manapság üvegfalakkal fölépült zöldövezeti házakig. Nem kérdés, hogy Sopron arcát én nem ezekben látom. Nem a keretre hivatkozom. Hanem arra a tömény városképre, amely a belváros többnyire barokk, sőt rokokó, esetleg neoklasszikus házaitól — a Szent Mihály templom, a bécsi külváros jó néhány részlete, egy-egy kapualj, mennyezet, várfalmaradvány, ablakrozetta, boltíves udvar vagy pince-kiképzés gótikus vonalvezetéséig mutatkozik meg. A Szent Mihály templomot külön kellene ünnepelnem, mint hazánk számomra egyik legszebb műemlékét — annyira ősi, annyira egyszerű és nagyszerű a maga igaziságában. A 13-ik századtól áll a belváros küszöbén, az úgymondott Bécsi-dombon, a maga mindennél karcsúbb ablakaival, ablakainak — sajnos — megfogyatkozott színes üvegeivel, amelyek a drágakövek csillogásával világítanak, vigyázattal, hogy a félhomály mégiscsak megmaradjon. Egy ősi kőoszlopon, két embernyi magasságban, gótikus kőkeret fülkéjében egy gyermeklány arcú és termetű parasztgótikus Madonna néz le ránk. Színes fafaragás a javából. Annyi naiv bűbáj sugárzik bizonyára hétszázéves arcáról, kisgyermekét átkaroló mozdulatáról, hogy az ember csak áll, áll előtte, nem győzi magába fogadni varázsát. A nép alkotta, a nagy, névtelen mester, az, amelyik írta a sokszázéves balladákat. Júlia szép leány-t és a többit. Én, aki történetesen láttam Henri Matisse világhírű művész mesteri egyszerűséget és naivitást hordozó vence-i Madonnáját, amelyet a Domonkos-rend temploma falára örökített meg, s amely előtt mindig amerikai luxusautók végeláthatatlan sora táborozik — én legszívesebben a kettőt még egyazon napon sem említeném. Szellemében és művészetében annyival igazibb az, amelyet az ismeretlen magyar fafaragó alkotott, Sopron magyar királyi várossá válása küszöbén. — o — Mikor volt ez a küszöb? Pontosan 1277-ben, amikor IV. László királyunk az ő pecsétjével szabad királyi várossá nyilvánította. Bizony, erősen föllendítette ezzel a pecséttel a középkori települést, amely az egykori római uralom alatt 239
