Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: A munka aranya

Észre sem vesszük, hogy a géphez lép egy fehér köpenyes férfi. Egy irodista. Két kézzel nyúl László Lajos felé:

— Gratulálok pajtás! Nálunk mindenkinek nagyon jólesett, hogy nem feledkeztek meg rólad. Te aztán megérdemelted! Mi csavargyáriak tudjuk!

László Lajos megállítja a gépet a kézfogáshoz, s csak percek múltán nyomja le ismét az indítókart.

— Ki volt ő?

Bizonytalan:

— Azt hiszem, bérelszámoló. Legalább tíz éve nem találkoztunk. De — és itt bólint egyet a szóhoz — ő is csavargyári.

— Sokan jönnek gratulálni?

— Jönnek, jönnek. Elsősorban persze a csavargyáriak.

Mi ez? Külön kaszt?

Vagy csak egy régi közösség összetartó ereje.

5.

A Rába gyár több gyári üzemből tevődik össze. Három évtizeden keresztül nyújtózkodott, terjeszkedett, míg a mai húszezres munkáslétszámhoz ért. A gyár étvágyát az is indokolta, hogy a Rába-MAN motorokhoz, a nagyteljesítményű teherautókhoz, a futóművekhez, a vasúti személy- és teherkocsikhoz sokféle áru kell. Többek között csavarok.

László Lajos a romeltakarítás emlékezetes hónapjai után már esztergályosként dolgozott a csavargyárban. Hosszú út végét jelenti az a „már”.

(Apám bányász volt, négyéves koromban elvitte a bánya. Anyám textilgyárban dolgozott, és négy pengőt keresett hetente. Nem mintha elégedetlenek lehettünk volna, mert nyolc pengő is nagy pénz volt akkoriban, de négy gyerekhez keserű kevés. Anya minden nap egyszer főzött, este, amikor hazaért. Délben ingyenkonyhára jártunk. Tizenhárom éves koromban összeült az anyából és a bátyámból álló családi tanács, aztán rövid úton úgy határozott, hogy ha cipőt is akarunk a vacsorán kívül, akkor el kell mennem dolgozni. Tudom, ez nem hangzik valami valóságosnak, de régen volt. Folytassam?)

6.

S írjuk tovább a sorokat, szegénység tollba mártva.

(Lakott a közelben egy ember, Horváth Dezső bácsi. Azt rebesgették róla, hogy kommunista. Ez csak amolyan gyanú volt. Hadiüzemben és negyvenháromban aligha lehetett volna bizonyosság. A textilgyárban mindent megpróbáltunk, de nem volt felvétel. Aztán egy este anya átment Dezső bácsihoz, és összetett kézzel könyörgött neki, hogy szerezzen be engem a gyárba. Dezső bácsi, aki később a gyár személyzeti igazgatója lett, a kovácsüzemben dolgozott, akkor a melegprésnél. Tanácsa nem ért sokat, de több volt a semminél: menjek minden nap jókor reggel a főportához.)

Nem kellett otthon felhúzni a vekkert. Csak eggyel többen, most már hárman indultak negyed hatkor. Mire hat órát fújtak a gyári szirénák, a vékony- dongájú kis kölyök ott várt többedmagával a kapu túloldalán. Rendületlenül délután két óráig. Három héten át.

Aztán behívták, név szerint szólítva, amitől csúnyán néztek rá a többiek.

235