Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Farkas Imre: Molnár József
FARKAS IMRE Molnár József Szülővárosában, hetvenötödik életéve kaptatóján, 1975. március 31-én, betegségektől megtörve elhunyt Molnár József. Halálával egy tettekkel buzgó, a szó igazi értelmében közéleti férfiú életútja szakadt meg. Molnár József jómódú soproni kereskedő családból származott, de sem a tisztest is tetéző anyagi lét, sem a polgári neveltetés nem tették vakká a kor feszítő problémáival szemben. Szenvedélyesen kereste a társadalmi ellentmondások magyarázatát, és mert azon ritka emberek nagyszerű csoportjához tartozott, akik a felismert igazság szolgálatára akkoij is képesek, ha az érdekeiket veszélyezteti, már fiatalon a marxista tanok hirdetői közé állt. Egyetemista korában rendszeresen eljárt az illegalitásba szorult Galileikor vitaestjeire. „Itt ismerkedtem meg egy nyomdásszal, aki markomba nyomta az Antidühringet — mesélte 70. életéve fordulóján. - Délelőtt egy szakállas professzor magyarázta a polgári gazdaságtant, este pedig a nyomdász okosított a marxista politikai gazdaságtanból. Nagyon tanulságos volt ez a kétműszakos iskola.'’ Annyira tanulságos, sőt magávalragadó, hogy Molnár József a harmincas években már az ifjúmunkások szemináriumát vezeti szülővárosában, a II. világháborúból partizánigazolvánnyal tér haza, s nem mindennapi író- és előadó- készséggel, kommunistaként segítette a kibontakozást-. Sopron vármegye első kommunista országgyűlési képviselője, Sopron elsők közötti párttitkára, majd alpolgármestere volt. Utóbbi minőségében, de íróként is, különösen Sopron kulturális fejlődéséért tett sokat, amiért 1971-ben a Pro Űrbe jellegű Lackner Kristóf emlékéremmel tüntette ki a szülőváros. A halál felöltöztet. Gyolcs-tisztaságba takarja a testet, s az érdemeket díszpárnára tűzi. Nem az utakat, hanem az állomásokat, nem a feljutásunk folyamatát, hanem a felérkezések babérozó pillanatait gyűjti a sír köré az elbúcsúztató emlékezet. De egyedül csak a sikerekről szólni: kiégett tájon cifra kereszt. Látnunk kellene őt hétköznapiasan. Középtermetű, magyaros, ősz bajszú, határozott szavú férfi. Jó 15 év telt el azóta, hogy megismertem a soproni Petőfi tér sarkán. A másnapi találkozót rögzítve váltunk el. Mindig széles karimájú kalapot hordott, mindig gyors fordulás után, emelt fővel távozott, mintha nem volna kíváncsi arra, amit mögötte beszélnek. Jókedvű ember volt, de el tudta viselni a mások hangját is. Ismerte az életet és az embereket, de bölcsességében nem öltött salamoni ábrázatot. Többet érdemelt volna a megbecsülésből, a szemlélődő, nyugodt öregségből, többet a hír-dicsőségből is: önmagáért még méltatlankodni se hallottam. Nagy békességben élt városával, szűkebb környezetével, önmagával, mert még a saját sorsa is — úgy ahogyan folyt — mintha egyedül csak megírnivaló lenne a számára. Elbeszéléseket, tanulmányokat, szociográfiákat írt. Tollát mélyenszántó bölcsesség és halk, de szenvedélyes igazságkeresés vezette. Jellemző élethelyzeteket ragadott meg, hogy felmutassa a mindenkori mát, s a mába a szerinte 228
