Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - Horváth Péter: Popol, a tolvaj (elbeszélés)
Popol lassan kilépett a nadrágjából is, majd lerúgta a szandálját. Így állt a napfényes osztályteremben, meztelenül és büszkén, hátravetett fejjel. A tanárnő nem nézett a lányra, szemüvegét törölgette egy szarvasbőr darabbal. „A táskájában nincs” — gondolta. — ,,Azt a fiúk átnézték már.” — Hová tetted? — fordult a lány felé. Popol hallgatott. — Nem szégyelled magad? A kislány a szalaggal játszadozott. „Mit nevettek?” „Tanárnő, jelentem, valaki benézett az ablakon”. Régi vicc. A terem az emeleten volt, a tanárnő most mégis idegesen fordult a nyitott ablak felé. Harmonium hangja szűrődött be az ablakon, majd a láthatatlan énekesek rázendítettek : „Megjött már a feeeeeecskemadáááár, fééééééészket.. — Csukd be! A kislány megfordult, kilépett levetett ruhái gyűrűjéből, és az ablakhoz ment. Az utca üres volt, a szemközti kert is. Az árok mentén, a kerítésen galambok ültek, akár két hete, amikor az idősebb Farkas hasbaszúrta Pakit. Játszottak. Pakit fehér mentőautóba rakták. A kórházban összevarrták a sebet. „A nyoma örökre megmarad!” — büszkélkedett Paki. — Mit bámulsz? Csukd már be! A kislány becsukta az ablakot, és lassan visszasétált a katedra elé. — Felöltözhetek? A tanárnő nem felelt, Popol öltözni kezdett. Mire a gombok begombolódtak, kicsengettek. Az ajtót felrántották, a gyerekek betódultak, de pár lépés után megtorpantak. Szájtátva bámulták a két mozdulatlan, glóriás alakot. — A hetes törölje le a táblát! — mondta a tanárnő, és az ajtó felé indult. A gyerekek utat nyitottak neki. Popol visszakötötte hajába a kék szalagot, összepakolta a füzeteit, táskáját a hóna alá kapta, és követte a tanárnőt. — Tolvaj! — szólt utána valaki. Az iskola udvarán, az egyik sarokban egy halom tégla sütkérezett a napon. Popol egyenesen a téglahalom felé tartott. Senki nem figyelt rá. A fiúk adj király katonát játszottak és verekedtek, a lányok ugrókötelet forgatva visítoztak: — Piriferizolisárimári. Piriferizolisárimári. Pirife. .. A téglák közül kivette a piros bőr tolltartót, berakta a táskájába, és magabiztosan kisétált a kapun. A kubik csatorna mentén sekély vizű nádas húzódott. Popol a zsombékokon szökdelt. A nádas belsejébe tartott. A nyílt víztükör partján egy darabon eltűnt a mocsár, jókora füves íöldnyelv határolta a vizet. Itt szokott horgászni Paki, minden nyáron. Popol leült a fűbe, kivette táskájából a tolltartót, kiszedte belőle a tollat és a színes ceruzákat, sorra a fűbe fektette őket, a tolltartót behajította a víztükör közepére. A kis piros hajó úszott egy darabig, aztán lassan elmerült. A kislány feltérdelt, és a víztükör fölé hajolt. Fejét jobbra-balra illegette. Nézegette magát a vízben, aztán hátra nyúlt, és a tollat meg a színes ceruzákat egyenként a vízbe dobta. A toll nagyot csobbanva elmerült: a kislány 224
