Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Pákolitz István: Koronák

új vonatkozási pontot talál, átszövi mai allúziókkal a bibliai helyzeteket, az árnyalatos magatartásformák egész mitológiáját teremti. Persze nem azért, hogy mindent relativizáljon, is-is helyzetbe hozzon, s az inget senki se vegye magára. Ez a nem fekete-fehér állapot analógiás továbbgondolásra késztet, s a költői dialektika mindig a mai valósággal szembesít. Néha végletes a profani- zálás (Úrvacsora). Ebbe a vonulatba tartozik a József Attila-i Betlehem és Betlehemi királyok példáján buzdult versek sora köteteken át, egészen a Koronák kötet négy darabjáig (Köszönet, Aranypapír-korona, Közjáték, Szeplőtelen). Pákolitz anekdotizmusa, aliegorizáló kedve elemében van a betlehemesdi egész profán mítoszának, földönjáró jelrendszerének kibontásában. Valamiképpen mindig a megváltás bibliai csodavárása szembesül a népszokás játszi rítusában a pákolitzi gyermekkor (a húszas évek) fölöttébb megváltatlan evilágiságával.

Az új kötet monológversei sem előzmény nélküliek. Ezek közül emlékezünk a De profundis szonettkoszorú antifasizmusára és a Dürrenmatt magánbeszédére, a történelmi kivárás szkeptikus monológjára. Az utóbbi szatirikus előképe, ellenverse a Koronák kötet haladást, forradalmat vállaló Tűzkorona-cik- lusának, melyben Janus Pannonius, Dózsa, Csokonai és Petőfi szól egymás után, az elképzelt utolsó monológ jogán. A beleélő azonosulás nemes indulata jóval több itt, mint történelmi példák penzumszerű megverselése évfordulók tiszteletére. A folytonosságtudat vallomása hitelesíti a hang elszánt keménységét, tisztaságát. Még versformában is hitelre törekszik Janus Pannonius és Csokonai monológjában. Petőfit azonban gondolatritmusosan zúduló szabadversben szólaltatja meg. A mai ráhangzást fölerősíti a címben egy Garai-jelzővel, a szövegben pedig több Váci-fordulattal. A két disztichonos versben elmozdítja a pentameter-szabályt, igaz, hogy ezzel kiemel, mégis megkérdőjelezhető (a cezúra utáni spondeuszok: folyton, nem szállt, sírást stb.).

A nagy lírai belső monológ, A sárga fal, ebben a kötetben nem talált hasonló arányú folytatásra. Az a szimultanista belső-tabló nem is ismételhető sok változatban. Ebben a nemben a kifelé-befelé ironikus, morfondírozó-bös- törgő versek tűnnek elő: a napi kis tettek, erények és mulasztások mérlegéről (Ilyen jó), az urbanizálás fonákságairól (Följegyzés), a tartalmasság és üresjárat arányairól a rendelkezésünkre álló maradék időben (Zsugorodó).

A parabolaverssel tart rokonságot a dolgok színét-visszáját vibráltató köznapi groteszk, a tények leleplező filmvágásaival, az ellentmondások, abszurditások montázsaival, a kötet formanyelvén: a „bogáncskoronákkal”. Ez a szólam jelenleg crescendál Pákolitz költészetében. Az eredendő társadalmi derűlátást fenntartva, riasztó gondolatfutamokban, képsorokban követi a negatív jelenségek logikáját, ördögi akasztófahumorát (Epiteton), hümmögve és dohogva hüledezik a vaskalaposság bűvös köre előtt (Namármost). Ellentétező a nemzedéki morgolódást idéző dialógus (Morgók): a felelgetős hol a hitviták vaskosságát, hol a népi szitok-átok csúfondáros litániáit kanyarítja versbe, folyondárosan vádló szócsavarással, de e szógirlandokat az idő is megáldja, hisz ez az előítélet és nemzedéki feszültség csupa hajtóerő. A szatírái nemben egyik legtökéletesebb darab a Szombat. Ciklikus daktilusokkal szabadon kezelt szap- phói vers az ámokfutószerű szombat-déli autósról:

Loppal átsurransz a diófa-árnyban

Elpilledt Mernyén, kutyaforró déltájt,

Bűzös benzingőzt pufogatsz a békés

Jószagú csöndbe.

177