Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)
SOBOR ANTAL Az öregember útrakel Az öregember utakra gondolt. Ha becsukta a szemét, utakat látott; őszi, téli, tavaszi és nyári országutakat, dűlőket, csapásokat, ösvényeket. Napszámra ült a szobában, és fölváltva látta a völgy aljában terjengő ködöt, a behavazott mezőt, a domboldalon fehérbe borult kökényest, a forró kukoricás mentén fénylő sze- kérutat. Aztán már csak egyetlen út járt az eszében. Az, amelyik a határból visz haza a faluba. Régen, amikor a nehéz gépek még nem vágták föl, sima, egyenes volt. Embernek, állatnak egyaránt alkalmas, talp alá simuló, a szekér meg szépen gördült rajta. Földje puha, bakhátán kemény gyöp. Egyik oldalról kitérdepel az erdőből a galagonya, a másik oldalról jó szélfogó cserjés sáv fut az út mellett, rajta túl hullámzó szántók, hosszú gabonatábla friss zöldje. Az út egyet- egyet térül, jobbra is, balra is; emelint magán a kaptatóra, majd hosszan le- hajlik a lankán, tág völgybe ereszkedik. A völgy végében széles legelő terül. Egyik oldalon kerek nyárfás, birkadeleltető, a másikon csordakút, kettős vályúval. Az öregember fülében megmaradt a gém csikordulása fönt, a vödör csob- banása odalent; szájában a jóízű, hűs, tiszta vizet érzi. A kúton túl fácános mentén visz az út tovább, egyet kanyarít, föl a dombra. Innen már látszik a falu. Az út félkört rajzol, szelíden megkerüli a temetőt. Ide érkezik meg gondolatban nap mint nap az öregember. Megállapodik, innen már nem megy tovább. Ebben a temetőben nyugszik a felesége. Azelőtt az öregember az ablakban állt, naphosszat nézte a várost, odalent az utcákat, tereket. Még korábban le-lejárt a kapuba, egyszer-egyszer eltávolodott, szétnézett erre is, arra is. De aztán úgy adódott, hogy a szobába szorult, s aztán a székre. Már az ablakhoz sem állt oda. Akkor kezdődtek ezek az utak. Maga elé meredt vagy becsukta a szemét, és sorra, rendre járta a régi, messzi utakat. Két éve jött el a falujából. Jobban mondva: elhozták. — Mit kezdene a papa itt magában, ebben a kongó, üres házban? — hozta elő a leánya mindegyre. — El kell adni, most van ára. A felesége halála után magára maradt otthon, csakugyan nehezen találta a helyét a házban. A leánya és a veje folyvást hazajárt: adja el a házat, költözzön hozzájuk a városba. Háromszobás lakásuk van, megfér náluk, szépen élhet velük öreg napjaira. Egy évig jártak hozzá, míg beadta a derekát. Eladták a házat, jó pénzt kaptak érte; a veje mindjárt vett egy autót. — Majd meglátja, papa, milyen jól eléldegél maga itt nálunk — mondta a veje. —• Itt van ez az autó, elmegyünk vele sokfelé, maga is szétnéz egy kicsit a világban. Nem akart ő szétnézni sehol, de hát bólogatott rá, mert nem akarta a veje kedvét szegni, a leánya, az unokája is igen örült az autónak, a leendő utaknak. — Nem lesz magának itt nálunk semmi gondja. Megérdemel egy kis pihenést. Higgye el, nálunk aztán pihenhet eleget — mondta a leánya. 125
