Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)
el sem akartam hinni. Apám az 57. évét töltötte a felszabaduláskor, s négy kis- hold földnél többre nem vitte. Ebből kettőnek az árát sikerült kitisztáznunk, a másik kettőt csak félig, háromnegyedig tarthattuk a sajátunknak. Minden aranykorona kataszteri jövedelem után 60 pengő kárpótlást kellett volna fizetni, csakhogy nekünk ehhez negyedszáz esztendő is rövidnek bizonyult. A két és fél vagon tűzifa értékét föl sem fogtam ésszel. Disznóöléskor, és a lakodalmi bográcsok alá tüzeltünk fával. Egész évben kuporgattuk az elszáradt körtefa-ágat vagy az akácfa nyesedéket a nagy eseményre. A kemencébe szalmával fűtöttünk, kukoricaszárral, izikkel. A sparheltba csutkát raktunk vagy napraforgószárat. Mosáskor a katlant a búzából kiszedett kukoricatővel dugta meg anyánk, vagy a napraforgó megfásodott tuskójával. — Amíg a kompházi lakást legalább kifestik, valami szállás kéne — mondtam Lovasinak. Gondba eredhetett, mert bal arcán szaporán ugrálni kezdett egy izom. — Az lenne a jó. ha kerületedhez közel találnánk szobát — dünnyögte fejét vakargatva. — Talán a Dági tanyán — mondta, de nyomban el is vetette a saját ötletét. — Mit is beszélek — korholta magát. — A vadász is arra fizetett rá. Van ott egy veszedelmes lány. A Vera. Nagyon férjhez akar már menni. — Észnél leszek. — Egy ideig biztosan — nézett rám sandán Lovasi —, de mégis azt ajánlom, hogy inkább Stanka bácsinál próbálkozz. A gátőrnél. Két-három hétre biztosan odaadja neked a vendégszobát, és nem is kér sokat, özvegyember. Fiatal házaspár lakik nála. A menyecske főz az öregnek is, talán még vacsorát is kaphatsz. Írok majd néhány sort, hogy fogadjon be a vendégszobába. Ma pedig nálam ebédelsz. — Mi terem jól az irtásföldön? — A dinnye. Erős, pihent föld, de nyomja ám bőven a gazt meg a sarjat is. Nap, mint nap benne kell járni a kapának. Ezért a dinnye. Sok görög, kevés sárga. Láttál már tízkilós görögdinnyéket százával? Ekkora szerencse! £s mindez azért hull az ölembe, mert bajnok akartam lenni? „Káplár néni, tudja maga, hogy a fia választott gyerek?” Anyám csak pironkodott zavarában, értette is, nem is, mire céloz a papunk. „Taníttatni kéne.” Azon a tavaszon pusztult el a hízónk Apám is sokat gyengélkedett. „Nincs nekünk ahhoz tehetségünk, főtisztelendő úr.” „Nem kerülne pénzbe. Bejuttatnám szemináriumba.” Döntöttem én már ekkor a sorsom felől. A Los Angeles-i olimpia adta az első határozott irányt: bajnok leszek. Olyan erős volt a felbuzdulásom, hogy mindenben, ami nehéz, gyönyörűségem telt. Téglákat dobáltam. Zsákot emelgettem. Mázsasúlyokat löktem órákon át. S hogy akaraterőm el ne hagyjon, s kitartásom növekedjék, napokig nem ittam, s a kiállt próba hatalmas boldogsággal töltött el. Nagyon jól megértettem az éhségsztrájkok hőseit, annyira jól, hogy már nem is tartottam őket olyan igazán hősöknek. A második víztelen nap után akkora erő szállt belém, hogy kis híján csodát is tehettem volna. — „Nem leszek papi” — visítottam kétségbeesetten, mint akit rabszolgának akarnak eladni! 118
