Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)

Balról lapos fenekű csónak bukkant fel a folyókanyarban. Szögletes, idom- talan jármű, amelyről már az első pillanatban lerítt, hogy a gazdája abból fabrikálta, ami hamarjában a kezeügyébe került. Egyben azt is észre lehetett venni azon a szokatlanul ordenáré vízjárón, hogy nem minden szakértelem nélkül készült. A legkisebb mozdulatnak is híven engedelmeskedve bújt a vízre hajló fűzágak alá, majd meg a folyó sodrára kapott, s könnyedén, csaknem hattyúkecsesen közeledett felém.

Váratlan szél kerekedett.

Megborzongtam, mert a vasúti megállótól a kompig kicsit megizzadtam a hátizsák súlya alatt. Tányért, kanalat, villát, kést, bögrét, s még néhány konyhai eszközt is adott útravalóul édesanyám. „Ha úgy adódna, főzhess magadnak. Paprikás krumplit. Krumplis tarhonyát. Ünnepnapokon egy kis húst ” Mindehhez persze ott volt a tarhonya, só, paprika, hagyma, a fakanál, a kislábas, és még a fedő is.

Sötét, szakadozott felhők jöttek elő az erdő mögül, teleszántották az eget, és mert nagyon gyorsan futottak, hamarosan eltakarták a napot. Sötét lett hirtelen, goromba, harapós idő. Néhány hópihe lebegett el az arcom előtt. Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is futottak a felhők. A nap kisütött, a szél elállt, a víz visszakapta kedves, zöldeskék színét.

„Hát ez meg mire volt jó?” — dünnyögtem, mert néha beszélgetni szoktam az idővel.

A középkorú csónakos nagy ritkán mozdított az evezőn. Arra törekedett csupán, hogy a fősodrást meglovagolja, eközben mereven figyelt valamit a csónak orra előtt.

Megszólítottam. Vigyen át a túlpartra, ha már ilyen nehezen ébred a révész.

Villanásnyi időre kapta fel a tekintetét, pisszegett, mintha azt akarná mondani, hogy maradjak nyugton.

Elcsodálkoztam, miért pisszeg le engem ez a kistermetű, cigányos arcú halász. Mert hogy csak halász lehetett, azt a csónak farába gyűrt háló, meg az a fenékdeszkán tátogó néhány hal is elárulta. De ő csak a vizet nézte, majd le- szállva a sodrásról, mint a részeg, kit a feje visz, megcélozta a komp mögött a túloldali partot.

Eközben két hatalmas kuvasz tűnt fel a lejárón. Az egyik, méltóságteljes mozgásáról ítélve, megállapodott korban lehetett, a másik fiatal, mert vihán- colva futkározott a kompig és vissza. A kutyák után finom mozgású, fejkendős, szőke lány lépkedett. A lányt egy toldozott-foldozott szerszámú, kicsi, sárga ló követte, rőzsekévékkel félig megrakott szekeret húzott. A kocsis, szürkekalapos fiatalember, bal kézzel fogta a hajtószárat, s a ló fejénél lépkedett. A sor végén fehér vászontarisznyát cipelő, tíz-tizenkét év körüli kisfiú szaporázta a lépéseket egy gumicsizmás, kimért ember oldalán.

Amint a menet a kompra ért, s a halász a part közelébe, az addig békésen úszkáló kacsák hirtelen felbolydultak. Eszeveszett gágogás közepette, egymást taposva tülekedtek ki a partra. Egy híján. A tarka fejű, fehérpápaszemes gácsér eközben az életéért küzdött. Fél távolságnyira a komp és a halász csónakja között, előbb a part felé igyekezett, majd mintha láthatatlan ellenség zárta volna el az útját, megtorpant, irányt vátoztatott.

A kiabálást a szőke lány kezdte:

— Hiú —• hiú — hiú — sivította, miközben tenyerével szaporán ütögette a száját.

112