Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: "Rezervátumok"
PÓSFAI H. JÁNOS „Rezervátumok“ Öriszentpéter központjában négy világtáj felé ágaznak el az utak. A kereszteződésben állt valaha a körjegyzői hivatal, a későbbi tanácsház, amelynek ma már csak a romjai láthatók. Vele átellenben, homlokvást a szövetkezeti vendéglátóval, hatalmas kőépületet húztak. Ebben a jellegzetesen szép, a tájba illő modern irodaházban kapott helyet a nagyközségi pártbizottság, az őriszent- péteri községi közös tanács, a takarékszövetkezet, valamint a hat őrségi falu határát egyesítő termelőszövetkezet irodája. Valóságos „főhadiszállás” ez, innen irányítják a környék gazdasági, politikai, szellemi életét; jelképesen innen ágaznak ki azok a „hajszálerek”, melyek elérnek a legkisebb faluba is, ugyanakkor ide futnak be azok az információk, amelyek viszont a környék lakóinak „árveréséről” adnak pontos felvilágosításokat. Öriszentpéter ezzel a „főhadiszállással” az Őrség központja. Amit itt megtudhat a magamfajta érdeklődő, az nemcsak az ide tartozó hat község: a faluközpont, Szalafő, Nagyrákos, Szatta, Kondorfa és Ispánk életébe enged bevilágítani, hanem egy kicsit az egész tájon élőkébe, tehát az Őrség lakóinak világába is. Annak az Őrségnek a világába, ahova, néhány évvel ezelőtt még az alábbi szöveggel invitálták a nyári egyetem külföldi és hazai vendégeit: „Vas megye délnyugati sarkában, három országhatár találkozásánál érünk a változatos őrségi tájra, ahol a dombok és völgyek, a fenyő- és bükkerdők, zöldellő rétek, bakhátas szántóföldek keskeny szalagjai, a völgyben csordogáló patakok, a dombhátakon kialakult szeres települések, az ezekben található remek népi építészeti objektumok, s Árpád-kori templomok ejtik ámulatba a látogatót. Az Őrség az egyetlen olyan nagyobb tájegység, melynek területén az egykori lakosság a honfoglalás óta folyamatosan egy helyben él.” A vasi föld „rezervátumába” érkezik tehát a látogató, melynek etnikumjellegéről, sajátos helyzetéről, szokásairól, földrajzi jellegzetességéről, az itt lakók sorsáról sokan és sokat írtak már; néha torz képet festve, feldühítve azokat, akik ismerik errefelé a járást, s megborzongnak az álromantika hamis csillogásától, csillogtatásától. Az Őrségről igaz, mindent átfogó, az itt élők gondjait is értő és felmutató tanulmányt (monográfiát) eddig még nem írt senki. De alig van tájegysége hazánknak, s főleg szűkebb pátriánknak, amelyről annyi iromány, vitacikk, történelmi „anyag”, felfedező cikk látott volna napvilágot, mint erről. — Nem szeretem a toliforgatókat — mondta nemrégen az őrségi gondokban igazán otthonos, s az őrségi ember felemelkedéséért sokat tevő Horváth Sándor, az őriszentpéteri termelőszövetkezet agrármérnök elnöke. — Jönnek és szaglásznak, felnagyítják a semmit és eltrappolnak amellett, ami fontos és lényeges. Tisztelet a kivételnek, de néha az az érzése az embernek, hogy nem is akarnak látni. Erről jutott eszembe az a korábbi, abban az időben még nagyon epés meg436
