Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - SZEMLE - Paku Imre: Petőfi '73
fölkarolták a fiatal Petőfit. Tóth Gáspár és Vörösmarty jóakaratából megjelenhetett a Versek első kötete. Martinkó András éppen a Vörösmarty—Petőfi lírai korszakváltás személyiségi, esztétikai, költői alapokait, indítékát bontotta ki, miközben a nyelvi, tartalmi, stilisztikai módosulatokat is érzékelteti. Nacsády József a környező népek akkori költészetének és Petőfi népiességének kapcsolódását bizonyítja. Wéber Antal a népdal eszmei-formai indíttatását, elevenítő hatását fejti ki. Kerényi Ferenc a Tizek Társaságának, Kulin Ferenc az egykorú Dózsa-kép alakulásának, Tamás Anna pedig költőnk történeti ismeretének a hazai múlt Petőfi-szemléletének alakulásfolyamatait, célját, forradalmi érdeklődését tárja föl: mindhárman eredeti kutatásokra alapítják különlegesen fontos nézeteiket. Lukácsy Sándor a szabadságharc költője forradalmi világnézetének gyökereit és annak főbb vonásait jellemzi. Fekete Sándor Petőfi jakobinus mintaképeit állítja elénk nagyszerű jelemzésekkel. Kovács Magda az egykorú cenzúra kíméletlen bánásmódját mutatja meg új, meglepő adatok segítségével, ám nem feledkezik meg egy-két jószándékról sem. Mezei Márta a „Válasz kedvesem levelére” című nagy verset elemzi, Németh G. Béla Petőfi dalformájának módosulásait esztétikai jelenségekként magyarázza. Szigethy Gábor a drámaíró költőt fedezi föl, Sőtér István a világlíra és Petőfi kapcsolatának határát vonja meg, Mádl Antal a bécsi Vormärz és Petőfi közös vonásait keresi, Spira György a szabadságharcos költő katonai múltját, sérelmeit, kardjának szerepét, Urbán Aladár pedig Petőfi 1848 augusztusát mint döntő fordulót, életútjának végzetes indítékait tárgyalja: mindketten a költő olykor-olykor megszakadt lendületét és végeredményben eszmei-forradalmi következetességét emelik ki. Ezek után néhány hosszabb-rövidebb értekezés Petőfi utóéletével, irodalmi sorsával foglalkozik. Közöttük Szalai Anna közli jegyzeteit, gondolatait, néhány adatát Babits. Mihály Petőfi-írásairól, eléggé nagy jelentőséget tulajdonít a „Petőfi koszorúi” című Babits-versnek; bőbeszédű indoklásaival inkább megingat, mint meggyőz Babits következetessége felől. Kevesebb több lett volna: a „Petőfi és Arany” című tanulmány taglalása közben egy Babits-mentesítés tanúi lehetünk, magányos, felesleges érvelés révén. József Farkas figyelemreméltó adalékokat közöl az 1918—1919-es forradalmi korszak Petőfijéről. Jordáky Lajos az erdélyi munkásmozgalom Petőfi-tiszteletét ható eszmei forrásként nevezi meg, ez a munkásság szintén magáénak vallotta — akárcsak a hazai — Petőfit a két világháború között. Mielőtt e kötet gerincét jelentő értekezést tárgyalnánk, előbb szólnunk kell D. Zöldhelyi Zsuzsa és Radó György közös beszámolójáról: „Petőfi a Szovjetunió népeinél”. Az előbbi a XIX. századi orosz nyelvű Petőfi-fordításokról, az utóbbi a jelen századbeli orosz, immár a nemzetiségek nyelvén is készült fordításokat értékeli (korábban e közlemény bővített változatával már foglalkoztunk). H. Törő Györgyi az 1847—1971 között megjelent értekezések, folyóiratbeli tanulmányok könyvészetének válogatott anyagát közli. Pándi Pál a „Petőfi tüze” kötetben Révai József szerepét vizsgálja a Petőfi-kér- dés említett alapvetése szempontjából. Pándi kezdetben mestere nyomán indult el. A jó tanítvány azonban egy-kettőre fölülmúlta mintaképét, sőt illetékes bírálójává emelkedett föl. Igaz az is, hogy Révai annyi időt — mint Pándi — nem fordíthatott Pe- tőfi-értelmezésre, talán nem adódott neki, de irányokat, szempontokat adott azokban a bizonytalan, 1945—1949 közé eső években, amikor azokra a legnagyobb szükség mutatkozott. Természetesen Révai korábban már foglalkozott a Petőfi-kér- déssel. Számos tanulmányában található utalásai, megjegyzései előzményeknek, fejlődésfokozatoknak tekinthetők a végsőnek ismert véleményalkotás szövegéhez képest. Az árnyalódás, módosulás okait Pándi Pál világosan megmagyarázza: Révai elsősorban politikus, történetíró; elméleti marxista, gyakorlati közíró és csak azután irodalom-értelmező, alkotásvizsgáló, s mint ilyen rendszerint a párt irányvonalához alkalmazta időnként adódó Petőfi-értelmezéseit. A mostan együttesen kiadott négy Pető- fi-elemzése a maga idejének marxista álláspontját rögzítette. Jóllehet nézetei jóidéig a pártlap hasábjain maradtak, szerzőjük közéleti állásai, meg tekintélye következtében állandóan hatottak az irodalmi közvéleményre. Szerencsére Révai József álláspontját nem merevítette meg (mások tették meg helyette), hiszen a teljesebb Ady-, 86
