Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - KÖSZÖNTÉS - Szilágyi István: Kós Károly születésnapjára

Egyik, ma már nagyon ritkán előforduló könyve, a Sztambul, még 1918-ban jelent meg törökországi tanulmányútja összegezéseként. Meglepődve olvastam. A Régi Kalotaszeg után az író és az építész első nagy ölelkezése ebből a műből lett számomra nyilvánvaló. Ettől kezdve leginkább íróként tartják számon, hiszen lényegében lezárult már építészeti pályafutása. Sok kisebb terve született még később „két krajcárért, vagy anélkül is.” De az épületeknek csak egy részét vállalja: alig akadt építtető, aki úgy csináltatta volna meg azokat, ahogy a terv szólt, alig volt pallér, aki ne tudta volna jobban, mint ő, hogy mit, milyet kell csinálni. Amit épített, látszólag légüres térben állt már. Visszhang nélkül csattogtak az ácsszekercék, koppant a kőművesek kalapácsa. De amit tett, a búvópatak csillogó vizeként időről időre a felszínre törve, mit sem vesztett erejéből és hatásából.

„Hogy mi volt a nyitja az én kétségen kívül meglepő építőművészi sikeremnek?” — kérdezi önéletrajzában. „Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos különböző közép-európai szecessziós és hazai ún. tulipános stílustörekvések mellőzésével a korszerű építészet magyar stílus-változatát a magyar építőhagyományok alapján és a magyar nép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani. De ez nem volt az én találmányom, mert már az angol Ruskin és Morris építész tanítványai és a finn Saarinenék ezen az alapon formálták nemzetük új építőstílusát.”

A szándék, mint látjuk, azonos volt Lechnerével. De a megközelítés más. Lechner és Lajta is a szecesszió szellemében felszabadított síkot a Jugendstil flo- reális ornamentikája helyett egy sajátos magyaros-keleties ornamentikával díszítette, és feladataik lépték és rendeltetés szerinti különbözőségei ellenére is elsősorban ebben mutatnak azonosságot. A műtörténet mai sommás, de elnagyoló ítélete szerint Kós és társai kísérlete is mindinkább puszta ornamentikává fakult; inkább festői, mint építészeti hatások érvényesültek műveikben. Kétségtelen, hogy Thoroczkay, Kós, Kozma nagyszerű grafikusok is voltak, s ez épületeiken is megnyilvánul, de világosan látható az is, hogy számukra a kötetlen tömegképzés az elsődleges, és szerkezeteikben is jelen van a népi építészeti alkotások számtalan tanulsága. „Magyaros díszítést” pedig csak nagyon szerényen alkalmaztak.

A váratlan nagy sikerek mögött lázas kutatómunka állt. Mint olyan sokan a századforduló magyar szellemi életében, Kós Károly is a nép akkor még romlatlan, évszázadok óta kiforrott, kánon-erősségű belső logikával nemzedékről nemzedékre megújuló műveihez fordult. Nem elsőnek és nem egyedüliként, de az építészek között talán legkövetkezetesebben és legeredményesebben. Sok mindent megtanult, főképp nyugaton, de érezte, hogy valami még hiányzik. „Néhányan újra elindultunk: keresni. Most már napkelet felé. Oda, honnan egykor elindultunk. Jöttünk az öreg hegyek közé... Körbejártuk Erdély hegyeit, kerestünk és találtunk.” „....végre mégis eszünkbe jutott a nép is. A magyar nép, amely házat épít magának ma is, bútort is csinál, kertet is alakít, vásznat, pokrócot sző, kivarrja azt, ruhát varr, farag és fest és mindnyájunk tudatával csudálatos, semmi más néphez nem hasonlatos ornamentikája van.”

Nem szűnt meg agitálni: „Írok elmúlt dolgokról, porladó apáink dolgairól nektek, akik csak előre akartok nézni... Hozzátok szólok, magyar építészek. Írok nektek arról, amit: ti nem tudtok és amit ti letagadtok: apáink, nagyapáink és dédapáink építő munkájáról... Az üzenet... régen elporladt apáinké, akik az én szájammal beszélnek hozzátok.”

53