Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Benkő Károly: Gyűlölködők (elbeszélés)
BENKÖ KÁROLY Gyűlölködők Mielőtt az augusztusi nap az első forró leheletét rám öntötte volna, már bevettem magam a szőlők közé. Most aztán pihenek naphosszat, igazi vasárnapi csendben. Biztos, árnyas helyet keresek, friss pázsitot, s már nyújtózkodom megelégedésemben. De mégsem. Itt emberek vannak. Valaki kiált: — Hééé! Dezsőőő!... s a domb megforgatja a hangot, kétszer, háromszor. Valahonnan a tetőről kiáltottak. Fülelek. Ott, igen. A tetőn kalimpál valaki a kezeivel, s megint jön a hang: — Dezsőőő! Teee!... Ne bámulj, szedd a lábaidat! — S a domb forgatja a hangot. Körülnézek az úton. Sehol teremtett lélek. A kalimpáló alak meg csak integet. Nekem integet, s a Dezsőt hívja. — Meddig várjunk rád?... — lóbálja türelmetlenül a kezét. Semmi kétség: engem néz Dezsőnek. Hát gyerünk. Nekivágok a dombnak. A szőlőben megyek és kapaszkodók. Félúton szusszantok egyet, aztán gyűröm tovább magam alá a magasságot. Hirtelen nyűik szét előttem a szőlősor, s kilépek a 'tetőre. A gerincen présház áll. Tágas épület, lakják is. A kiabáló hetven év körüli, sovány, magas ember. Egy hordó fölé hajolva hosszú léccel kék levet kever. A hordó mellett permetező gép. Ahogy meglát, felegyenesedik. Én köszönök. Ö nem. Ehelyett: — Azt hittem, már nem is jössz, Dezső! — barátságtailankodik felém. Közelebb megyek hozzá, lássa, hogy a Dezső nem ón vagyok. Alig néz rám, tovább kavarja a hordót, s úgy mondja: — Snájdig ki öltöztél a permetezéshez... Rövid nadrág, ing, szandál van rajtam. — Vasárnap van — mondom. — Apádnak is több esze lehetne — így az öreg —, mondtam neki, hogy a permetezéshez kellesz reggelre, nem kirándulni. Szólni akarok, hogy a Dezső... Az öreg azonban gyorsabb: — Na, vetkőzz gyerek, aztán kezdd — sürget morcán. S én bélemegyek. Lehúzom az ingemet, vetem a szandálomat, aztán merem a gálidlét a gépbe. Szűröm is. Félszemem az öregen van. Látom, megelégedetten követi a mozdulataimat, míg rácsavarom a gépre a kupakot, aztán pumpálom. — Ölég, te Dezső! — ordít az öreg. Nézem a mutatót. A nyolcason áll. Jól megjegyzem. Elvégre mindent én sem tudhatok. — Segítsen — így egyszavaskodom. Míg rám emeli a gépet, becsatolja a hevedert, körülnézek, majd lefelé a városból vezető útra. A Dezső nem mutatkozik sehol. Elkésett, s ón most helyette haladok lefelé a szőlősorban. Az öreg fent maradt. Tehát most én vagyok a Dezső, akit nem ismerek. De az öreg sem ismer502
