Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZEMLE - Urbán László: Illés Lajos: Kezdet és kibontakozás
Antológiái felszabadulás után jelentkező költészetünk, prózairodalmunk kereszt- metszeteit adják, igen gondos válogatássál, a társadalmi rendért való felelősség- vállalás tudatos hangsúlyozásával. Kritikusi tevékenységében, írói portréi megrajzolásában az emberi életmű minél gazdagabb megmutatását tűzi maga elé célul: elemez, rendszerez, mérlegel és összefoglal, ugyanakkor a személyes élmény is eleveníti mondanivalóját. Ezt a kritikusi tevékenységet tükrözve az idei könyvhétre jelent meg a harmadik tanulmánykötete, a Kezdet és kibontakozás. Az előző két válogatásra is már felfigyeltünk (Tizenkét portré, 1966, Ha én most lennék fiatal, 1970.), hiszen a műfaj sajátos törvényeinek megtartása mellett mindkettő egy kicsit rendhagyó is volt: amit az alkotó írókról mondott, azt azon mdlegében szemelvényekkel, vagy kerek novellákkal, versekkel is bizonyította, így egyúttal antológiát is adva kézbe olvasóinak, hogy a megformált kritikusi véleményt mindenki maga bővíthesse tovább. A Kezdet és kibontakozás háromtételes válogatás. Írók és műveik alcímmel összefoglaló rövid tanulmányok sorakoznak egy-egy íróról, majd utána egyes műveikről. Nemzedékek útján ciklusa Lengyel Józseftől indulva Illés Béla, Veres Péter, Darvas József és mások méltatása, bemutatása után jut el Urbán Ernőig és Mesterházi Lajosig, akik ugyan írásaikkal főként 1945 után jelentkeztek, hosszú és sokrétű írói tevékenységük alapján azonban Illés Lajos úgy látszik inkább e csoporthoz tartozónak érzi őket. Kezdet és kibontakozás alcímmel az irodalmi „derékhadat”, Juhász Ferencet, Simon Istvánt, Takács Imrét, Galambos Lajost és korosztályukat veszi szemügyre, a záró méltatásban, amely 1972. Költészet Napjára készült, a legfiatalabb költőnemzedékre is előretekintve. Módszere az írói arcok megformálásában sajátos: mindig utal azokra a kapcsolatokra, amelyek a bemutatott alkotókhoz fűzik a kritikust, s ezért elevenek, frissek, riportszerűek, olvasmányosak ezek a tanulmányok. Ugyanakkor arra törekszik, hogy véleményének közlése összefoglaló értékű legyen. Szívesen hivatkozik mások kritikai állásfoglalására, értékes idézetekkel érvel, és vállalja az ismeretterjesztés munkáját is: az irodalmi életünkkel ismerkedők, még pontosabban meghatározva, az érettségire, egyetemi felvételekre készülők összefoglaló kézikönyvként forgathatják e kötetet, és nem kis haszonnal! Ki kéll emelnünk elemző, bíráló állásfoglalásait. Ha megállapít valamit, akkor azt megelőzi az addig vezető utak vagy mellékutak elénk tárása, s mindig keresi a továbblépés lehetőségeit is. Lehet, hogy egyik-másik író kinőtte már azóta hibáit, vagy más irányba fejlődött, de ezek az útjelző „kilométerkövek” az utókor irodalomtörténete számára mindenképp igen értékesek maradnak. Illés Lajos hangja különösen akkor színesedik meg és forrósodik át, csap át kritikából a szépprózába, ha saját ifjúkori élményeiről vagy történetesen az egyéni életéhez a többinél is jobban kapcsolódó vasi írókról (Urbán Ernőről, Takács Imréről) írja meg emlékeit, élhelyezve őket az itthoni táj, az itt élő emberek nyújtotta élmények között. Az előszó helyett álló Apáink nyomában is ilyen személyes élménytől fűtött visszaemlékezés, kifejező ereje arra utal, hogy Illés Lajostól joggal kérhetjük és várhatjuk: írja meg a kritikusi és szerkesztői munka szüneteiben azt a sok személyes emlékét is, amelyekből a tanulmányokba csak egy-egy villanásnyi férhetett eddig: gyerekkorának nehéz éveit, találkozását a felszabadult magyar élettel, az ifjúsági mozgalmakkal, és azokkal az írókkal, akikkel immár egy negyedszázada együtt dolgozik, nemcsak a kritikus szemével látva és mutatva be őket, hanem közvetlen emberségükben is. URBÁN LÁSZLÓ 476
