Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Kicsi sárga villamos
VILT TIBOR csaknem öit évtizedes munkásságából mutatott (be válogatást — 57 művet — a Tihanyiban rendezett kiállítás. Nem az eddigi életmű átfogó kópét szándékoztak megrajzolni iá kiállítás szervezői, hanem a szobrász többirányú munkásságából azt válogatták össze, amelyet egy fonalra tudtak fűzni. Ez a fonal a határozott fonmaaialkításé. „Előrelépéseik és visszacsatolások” — ezt a címet adta ia kiállításnak a rendező, Niéray Katalin, akii ia kis tenmekiben és az udvaron kiváló érzékkel helyezte el iá szobrokat. A kiállításon látható volt Vitt írott és rajzolt vázlata, melyen időrendben f elsorolta munkáit, majd egy négy ívvel összekapcsolta a:z összataTto- zókat, a hasonló formai és tartalmi gondolatokat megfogalmazókat, azaz kimutatást készített az előrelépéseikről és visszacsatolásokról. A termeket járva laz útmutató nélkül sem különösebben nehéz felfedezni a kapcsolatokat a némely esetben jókora időbeli eltéréssel készített munkák között. A forrnia varázslata élteti az 1926-ban faragott fa önarcképet, a kiállítás nyitó művét; laz egyiptomi szobrok formai egyszerűsége és nagyvonalúsága éledt újjá ebben a portréban. A negyven évvel későbbi Bírák (1966), majd a Kategóriák (1970), az Orfeusz (1970) és a Fej (1972) című szobrok ugyanazt a fegyelmezett szolbrászi gondolkodást mutatják, mint az Önarckép. Az anatómiai formák helyébe közben ia geometrikus lépett, szerepüket a mértani alakzatokká egyszerűsített, de még emberi (arányokat egyértelműen idéző konstrukciók vették át. Más műveket is emlithatnénlk, melyéken az épített forma hatása ugyanolyan egyértelmű és erőteljes, mint a korábbi szobrok mintázott formái. Például a Dorottya (1967), a Kentaur (1967), a Merengő (1964) és (1968) és a Térdeplő (1968) oíműekat. Elődeiket a Magány (1944), ia Búcsú (1947), a Bohóc virággal (1949), a Gyermekfej a háború után (1946), a Férfifej (1948), az Ecsettel mintázott fej (1949), a Ketrec (1949) és más — a negyvenes és (ötvenes években keletkezett — művekben látom. A katalógusban azt írja Nóray Katalin, hogy „Vilit Tibor 1944—1960 között a modem magyar plasztika egyik morálisan legtisztább egyéni teljesítményét hozta létre rendkívül kis méretű, de érzelmi telítettségénél és feszültségénél fogva bármilyen nagyítást elbíró, a monumentalitás igényével készült kisíbron- zaival.” (Morálisan legtisztább? Ezt úgy értelmezem, hogy egy más követelményeket támasztó időszakban készítette Vitt expresszív szobrait, melyek pályája egyik kimagasló szakaszát jelentik.) Kiegészítésül hozzáteszem, hogy Viltnek az 1960—1972 között keletkezett művei megítélésem szarinit hordoznak morális mondanivalót, mégpedig súlyos gondoláitokat iaz erőszakról, az lafcaimofcságról, a harcról és következményeiről, ia művészet esendőségónől és hasonlókról. A formai feszültség, amely kétségtelenül legnagyobb erénye Vitt műveinek, némely esetben a jelképek hatásával is kiegészül, például A ház és lakói (1967) és laz Üdvözlet Velencének (1968) című, épületekre ‘emlékeztető konstrukciók belsejében csüngő láncokkal. Az utóbbi két évben keletkezettek között találjuk iá Változatok (1973) című ötrészes kompozíciót, Vilit eddigi munkásságának összegezését, és megtaláljuk legújabb, csupán a forma játékára hagyatkozó, dekoratív célokat szolgáló plasztikáit. Az 1926-os Önarckép fegyelmezett fanmiaadása, amely nem annyira a modell formáit, hanem egyéniségét emelte ki, csaknem ötven év Után <az Oszlop I—II., a Csúcsán álló kocka (1974), a Létra és szék (1974), a DNS-lánc (1974) mértani kompozícióiban és mozgó szerkezeteiben él tovább. Vannak, akik Vitt 449
