Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Marafkó László: Nyolctól nyolc kettőig
— Azt mondja, ne [jöjjenek még elő az emberek, ment nem múlt él a veszély — fordította a tolmács. Külföldiek lévén, kísérőinknek mi voltaik a fontosabbak abban a pillanatban. De az asszony változatlanul ott álült a pálmák tövében. Lepleztem a feszültséget, amely kitöltött. Odamentem hozzá, integettem a gödör felé. Először nem mozdult, majd lassan, kimérten és méltóságteljesen elindult. Két perc múlva lefújták a légiriadót. Bátorság, gyávaság? Ami iá föld egyik felén kemény és biztos fogalom, mint a kő, a másik falén csappfalyósodifc. Azt például sohasem fogom megérteni, hogy az igazgató miért volt gyáva... . . . éjszaka értünk ki a községbe, amelyet néhány nappal korábban bombáztak. A különös állatokkal teli trópusi hajnalban is kivehetők voltak a szót- fröccsentett hazák, a gyújtóbombák lángjától megpörkölődött téglák: „kétszersült téglák” — pokoli fnivolitás. A kórház. A földszintes, tomáoos házak, teli sebesültekkel. Kisgyerek, térdből hiányzik a lába, s alvadt pillantással néz maga elé. Ébren van, de nincs magánál. És a nehéz, párás levegőiben az orvosi vegyszerek ismerős, de ilyen összetételben mégis furcsa szaga. Nem mertem a sebesülteket, a sérüléseket nézni, inkább a pillantásukat kerestem. A kislányét nem lehetett megtalálni. Oldalán feküdt, a ibotmibarepesz a hátán hatolt ibe, érintve a szívburkot. Az iskolában kapta a találatot. Tízéves vagy tizenkettő lehetett. Az igazgató lánya. Kimentem a tornácra, mert úgy éreztem, összecsuklom. De a levegő ugyanolyan volt, mint bent. Visszaültünk a kocsiba, szótlanul néztük az elsuhanó rizsföldefcet, amelyek visszanagyogtatták a napot. A tolmácslány szólalt meg: — Az igazgató gyáva volt. Az igazgató? A kislány apja? Hiszen nem is láttuk! — Neki kellett volna vezetni miniket a faluban. így beszéltük meg vele. De nem vállalta. „Hiszen a lánya haldoklik. Ennél többet szavakkal úgysem mondhat.” De az igazgató gyáva volt — így mondta a tolmácslány. Aki alig múlt húsz éves, s aikit vagy öt évvel korábban Budapesten én tanítottam magyarra. Akkor érkeztek Magyarországra, frissek voltak és törékenyek. Minden nap, iaz egyetemi előadások után Angyalföldre villamosoztam, ahol kollégiumban laktak. Az 55-ös villamossal, minden nap. Igen, akkor indultam el Vietnamba, s még nem tudtam, hogy évek múltán meg is érkezem. Magunkat kockáztatni és elveszíteni minidig könnyebb, mint másakat — a tolmácslány nem tudhatta ezt, hiszen fiatal volt és szép. Ezért marad kikezdhetetlen előttem a soha meg nem ismert igazgató fájdalma... ... de az edíefedhetetlen első halálfélelemnél (kell folytatnom, amikor a gépek visszakanyarodtak a célra. Egy földhányáshoz kuporodom, s csak hogy elfoglalj am magam, felkattintom a gépem keresőjét. Találomra sütöm el a masinát, többször egymás után. Mellettem, hanyatt vetve magát egy kubai fiú nézi a gépeket, kreol arcán izzadság folyik lefelé. A másik oldalon a német fekszik, aki mindig olyan egyenesen jár a szállodában. Találkozik a pillantásunk: „Te is?” — ez van ibenme. „Én is.” „Mit is keresek itt tulajdonképpen?” ... 'reggelenként, amikor átvágva a téren elindulok a buszmegálló felé, a zöld igyepen a kompokkal kinaikott utak olyanok, mintha valaki éjszaka fel418
