Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - TANULMÁNY - Kemény Dezső: A vulgarizálásról

Niagy Elődöt természetesen —- bár igein intenzíven. — nem kizárólag az anyaság foglalkoztatja. Fe$t önarcképeit, aktot, tájat, várost, még történelmi képet is, persze a maga egyéni módján: festett egy Dózsa-fejet, amely a tüzes trónon ülő parasztvezér minden kínját ordítva sugározza, szinte fizikai fájdalom nézni a képeit. Az izzó vas, az égő hús, az ömlő vér vöröseit embertelen erejűvé fokozzák a kontrasztként alkalmazott sötét és hideg színek.

Városképeinek, legyen az gyár, utca vagy épülő lakótelep, közös jellemzője az emberi munka eszközeinek és eredményeinek hangsúlyozása. Csendéletei és tájképei (amely műfajokat a honi kritika manapság hajlamos egyfajta művészi játéknak, festői ujjgyakorlatnak tekinteni) szerves részét képezik Nagy Előd művészi tevékenységének. Gazdag koitaritjával csodálatos tájakat varázsol elérik, színkezelésével kiemelve a természeti valóság sokarcú szépségének egyik vagy másik részletét. Formailag azonos erdőnészletet néha magasztosan fenségesnek, néha meseszerűen misztikusnak ábrázol, jóformán csak a szíinvariációk- kal operálva, más és más szempont szerint kormányozván a nézőben a látáson keresztül az érzelmeket. Ha valamely környezetvédelmi szerv prop&gandaanya- gában festményéket is föl kíván használni, bízvást ajánlhatók e célra Nagy Előd tájképei.

ö maga így ír saját magáról, művészi terveiről, céljáról, tevékenységének értelméről:

„A művészet: szolgálat.

Festészetemet hard eszköznek tekintem közös oéljaink megvalósítására.

Szeretnék az emberékhez közérthetően szólni: világosan, egyértelműen, meggyőző erővel.

NAGY ELŐD: ÖREG HÁZ

365