Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczi Emőke:A "törvényhozó" ódája

Itt utalhatnánk még a „vályog-vályú sarává” szókapcsolat hangulati hatására is, amit az alláteráló ,,v”-k s a hosszú mély (miagóinhiaaigzók álmosítóan földre-hú- zóvá nehezítenek (önlkénitelenül is eszünkbe jut Ady „magyar U@ar”-ja, ahol a dudiwa, a gaz, a muhar lehúz, altat, befed....!); — s az egésznek ellentéteként a j övőit jelző, gyors-iramú jamibusokkal és magas magánhangzókkal, friss-ritmusú rövid szótagoklkal s az „sz” játékos al lit er áci ój ávai pergővé vidámított képzáró sor: „belytálljunlk, mégis szabadon szaladjunk”.

Ugyancsak a jövő felé jelez a következő — e részt lezáró — s -egy új gon- dolategységat bevezető, magában álló kurta sor, amely egyszerűségében és tömörségében a jelzett törvény legfőbb követelményét van hivatva hangsúlyozni: „A lót tegyen rendet, ne a halál!” Mi élni szeretnénk — mondja a költő—, akkor pedig szükséges, hogy törvényeink a léthez, a továbbéléshez, továbbfejlődéshez igazodjanak. A létből kell kiszűrni új törvényainkat, nem pedig kétségbeesetten azon erőlködünk, hogy korábbi törvényeink ma imár szűknek bizonyuló kereteibe gyömöszöljük bele magát a létet. Ma még sokszor törekszünk lanría, hogy megnyirbáljuk, elavult — ezért már halott — felfogások rendszerének elfogadásába kényszerítsük bele a legjobb alkotó törekvéseket, ami tulajdonképp megöli az élő, dinamikus mozgást a gyakorlati élet sok területén. A jelent tulajdonképpen a jövőbe mutató erővonalaknak kellene meghatározniok. Ehhez lenne szükségünk jóval differenciáltabb pszichológiai és szociológiai tudásra, látásmódra. A ma „átlagembere” voltaképpen nem tud tájékozódni a korban, s nem ismeri önmaga lényegi erőit, lehetőségeit sem: nem tudja elkülöníteni a „halál” és a „lót” felé mutató tendenciáikat egy adott jelenséghalmazon belül. Pedig ha csak a „van”-niak adunk teret, elpusztul az élet csírája: a „jelen” kizárja magából a „jövőt”, ha nem foglalja bele törvényeibe az örök mozgás és változás lehetőségeit. így jelez előre ez a rövid, tömör sor a vers következő lényeges gondolategysége felé, amelyet Italán József Attila képével közelithetnónlk meg leginkább:

„Csak ami nincs, annak van bokra,

csak aimi lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra...”

(Eszmélet)

A jövő csirái számára a mának eleven táptalajt kell biztosítania. A pusztulásra ítélt nem ölheti meg az élőt; a haldokló, korhadó, elavult nem fojthatja meg csírájában a virágzásnak, kibontakozásnak indult újat. Ezért követeli Illyés az élet nevében (ismét egy nominális felszólítás élreemelésével, ezzel követelése sürgető voltát hangsúlyozván):

„Jogot tehát az árnyalatnak, melyben :a holnap rajza áll, s ia kivételnek,

mely holnapra Italán szabály... ”

Elképzelhetetlennek tartom, hogy ne Petőfi sürgető követelése ddéződjön fel bennünk (sokirányú asszociációt keltve a nemzőt, a társadalom további fejlődésének vonatkozásában is):

„Jogot a népnek, az emberiség nagy szent nevében, adjatok jogot, s a hon nevében egyszersmind, mely eldől, ha nem nyer új védoszlopot!.. ”

(A nép nevében)

339