Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Ács Horváth József: Rostán a zápor

— Csak a sírodból dugod ki komám a kezed, hogy integess vele — tromfol a hentes.

Kíméletlenek. Idegeikben van a bizonytalanság, a halál közelsége. Valamennyien túl vannak rríár a hetvenen. A sírásó — maga is közel a sírhoz, nemcsak az ásója — visszazökkenti őket a valóságba.

— Ajándék nekünk cimborák minden nap, mint szépasszonynak a másodvirágzás. Ma engem, holnap téged. Elvisz az idő mindannyiunkat.

A koporsó körül állunk. Megérkezik a pap. Jóltáplált, kisportolt, negyvenes férfi. Fölmegy a szószékre.

Nézem a fekete hajót, rajta az aranyozott betűket:

Élt 77 évet

Szép, egyszerű tiszteletadás. Jajongás, színházi fájdalmak, festett sebek nélkül. A fájdalmainkat belül hordjuk, sebeinkből befelé folyik a vér.

A pap — mondják nagy filozófus — teszteli a gyászoló gyülekezetei.

—- Testvéreim, aki hívő közületek, énekelje velem a XC. zsoltárt.

Nekiereszti a hangját, és felzeng a tebenned bíztunk eleitől fogva. Közben fölméri, kik énekelnek. Rosszallóan néz rám, én vissza rá. Értjük egymást. A temetés után kezet fogunk, aztán elkeveredik a hívei között, mi meg elindulunk a fiammal a falu felé.

Váltják egymást a robbanó percek. Zakatol fölöttünk az idő, s úgy hullik át rajtunk, mint rostán a zápor. Tisztul a rosta, egészebb lesz a legyőzhetetlen ember.

Váltják egymást az évszakok is. Tavasz van. Zöld-borostás a hazai táj.

SZŰCS ISTVÁN: ÖREG HÁZ

329