Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám - Morvay Gyula: Selyem az élet
Maga hát Brnonál balra vág a gyorssal. Balra. És, ha meg nem sértem, tud maga a lány nyelvén? — Tudni nem sóhajt (tudóik, de az első, meg a. második háborúban arrafelé is jártunk, efféle, (afféle nyelvből ráimraígadt valami; most előveszem a szavakat, meg itt van a zsebemben a cédula, amiről felolvasom a szükségest. Szép magától, hogy megnézi a lányt, akit .az unokája megismert; az ember minden planétát fedezzen fel, ismerjen meg. Csak el kell magát képzdmi, amint annál az öreg papnál jár, körülmáz, elé rakja a szavakat, amiket nem lehetett kikerülni; azokat le kellett nyelni, a pénzt meg ki kellett készíteni, mivel a falu népéé volt. Elképzelheti. Ágaskodtak benne a szók, de jobbammal belevágtam a levegőbe, azzal minden megvolt; csak ia száj aszóié rángatózott az öregnek; eszébe se jutott, hogy .az atyaisiten haragjával fenyegessen. Énnálam az már hiába lett volna: nem hiszem el az ilyen átkozódásokat. A pénz megvan. A nép nyugodt. Kész. A kalauz feláll, megropcgtiatja csontjait, megnézi füstös üvegű lámpáját, egy percig nézi, hogy hol rohan a vonlait, mert minden fát, házat, dűlőutat ismer erre; ezerszer meg egyszer járt erre. A lánghajúnak utat enged, hadd szaladjon, hadd kínálja a kávét, melyet megmelegített; ki ne hűljön, nem jó az hidegen. Ez megvan, hogy az emberiség nyugodt, mondja a vastagcsontú, mert másodszor is azt mondom: most selyem az élet. Mert az: selyem. Ha valahol valaki ugrál, az csak azért van, mert jó dolgában azt se tudja, mit csináljon. Két kezemen meg lehetne őket számolni, ezek, ezek. Kár is ezekért a szó, mert miféle szóit vesztegessek egyik ismerősömre, aki a messze faluból meghívott, menjek el hozzájuk — házavatás lesz. Ollyan házat épített, hogy majd felvetette maga körül a földet: a pincében központi fűtés, csövek viszik a meleget, mindenhol mindenféle gépek, szőnyegek faltól-falig, négy szoba van a házban. három fürdőszoba, a szekrényekben dugig a damaszt, egy sor élére állított bankbetétkönyv, miegymás. Majd felveti őket a szerencse. Meghívót nyomatott, arra mentünk el, a faluból ás meghívott 80 embert, meg ia papot, hogy az avassa feli a fcispalotát. A pap szabadkozott, húzódozott, aztán — persze, tudjuk — eljött, és felavatta, mint mondják, a házat, benne az embereket, asszonyokat, gyerekeket, az udvart, a kutat, a kertet, és megkérdezte, hogy a szomszédokat is fei lehet avatni? Amire ismerősöm peckesem elsújtotta bajuszát, és art mondta, hogy azokat nem szükséges felavatná, se a füstölővel, se a sós vízzel. Nem mondom, szólt közbe a tövetölős ember. A kert felavatása után a vendégek már nem voltak a háznál. Otthagytak mindent: összenéztek, egymástól kérdezték, hogy mi ez?, azzal az volt, hogy lesajnálták ezt a házavatót, meg az avatásit, és gúnyosan nevetve hazamentek. F.gyik ismerősöm mondta az utcán a házát avattató emberre, hogy szegény ő, de nem azért, mert pénze mines. Elhallgatnak, mert .talán mindent elmondtak, és ami rájuk .esett, azt megtették. A kocsi alatt a motor szíve zuhog, az ablakinál iáivá hortyog, a lánghajú szeretne valamit árulni kosarából, a kalauz viastagtalpú cipője kruszmog a kocsi padozatán, kint forog a világ, az áülomásfőnökök kint állnak és tisztelegnek, néhol a lámpakezelő is a főnök mellett áll, és petróleumos kezével tiszteleg: ne mondják, hogy nem tudja, mi a regula, a vonat dübörög, szaggatja á nehéz ködöt. A vastagcsontú előkaparja céduláját, nézi a szavakat, szája mozog, eltaszi a papírost, nézi a tövetölős embert, meg a többieket, az ismeretlen és isimert planétákat, és — maga sem tudja, hogyan — csak halkan kiszalad a száján a szó, hogy — selyem az élet. 298
