Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - Várhelyi József: Az Ezüst Ló (elbeszélés)
VÁRHELYI JÓZSEF Az Ezüst Ló A nap szinte lecsorgott az égről. Párák és fények mosták valószínűtlenné a messzi partokat, a vízre nem lehetett ránézni. A nádas kék sűrűjében vízicsibék pihegtek, tátott csőrrel, szaporán szedték a levegőt. A társaság fújtatva törtetett kifelé a vízből. Friss, csillámló bőrükről gyöngyök peregtek, a lányok rázogatták a vizet tüskésen meredező hajukból, széles fenekükön igazgatták a rátapadt karton fürdőnadrágot, a fiúk meg elnyúltak a forró fövenyen, ráncos, lila talpukon pillanatok alatt megszáradt a homok. — Azt mondta, menjünk csak ki, ő még beszélni akar a Nappal — lihegte, aki utolsónak huppant a homokra, s hunyorgó szemmel kémlelte a vakító vizet. Messze, nagyon messze egy alig sejthető kis pont lebegett. Akkor már két hete együtt járt a társasággal. Nem, nem volt galeri, csak összeszoktak. A fiúk is, a lányok is vidám kis hétvégi házakból, libagágogásos paraszti portákról verődtek össze mindennap nyoloan-tizen. — Furcsa lány — mondogatták egymás között, s ez volt a legtöbb, amit tudtak róla. A parti nádasban felfedeztek egy szobányi susogó-csendes birodalmat, naphosszat itt tanyáztak. Itt nem volt kence szaga a víznek, és a nap is úgy sütött, hogy titok nem maradhatott. Se a fiúk, se a lányok nem lehettek mások, mint amilyennek a víz megrajzolta, a nap szoborba öntötte őket. Tulajdonképpen ezt is a furcsa lány mondta valahogy így, de ők olyan igaznak érezték, mintha mindegyikük maga találta volna ki, és nemcsak maguk közé fogadták, hanem csodálták ás. Ha lila fényű, sötét szemével rájuk nézett, a lányok közel bújtak hozzá, a fiúk vézna hasán felborzolódtak a pihék, makogtak mint a majmok, és eszeveszett bakugrásokkal vetették magukat a vízbe. Ha ernyős pillái mögé rejtőzött, a fiúk ujjuk hegyével megrajzolták sovány válla vonalát, és röstellték, hogy úszónadrágjuk nem tud titkot tartani. A lányok meg gyorsan bekapcsolták a tranzisztorost és hamisan énekeltek. Egyenletes tempókkal, csendesen úszott. Mindig a Nap felé. Arcával kereste a fényt, amely úgy fogta körül, mint két erős, forró tenyér. A víz üveges volt és súlyos, alig gyűrűzött a válla körül. Nem akart gondolni semmire, de minduntalan agyába tolakodott a tavalyi születésnapi emlék: ,,Drága Kislányom, ma vagy tizenkilenc éves, sok boldogságot kívánunk. Apáddal úgy gondoljuk, most már komolyan kellene valamihez kezdened, tudod, milyen nehéz érettségivel elhelyezkedni. Nem akarunk sürgetni, de most apád tudna neked egy helyet. Nagyon vigyázz magadra, kislányom, és gondold meg.” — Űristen, milyen sok az életből egy év — sóhajtott, de aztán elszégyellte magát. Túlságosan iskolásnak, patetikusnak találta. Hanyatt feküdt a vízen, lebegett, tűnődött. Vajon meddig kell egy lánynak vigyáznia magára? Hirtelen fázni kezdett és hatalmas tempóval vágott a part felé. 17
