Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám - Tornyai Farkas: Eszkimó mese (elbeszélés)

közben elszívott számtalan kész cigarettát. Később Hegel állított fejtetőre, de volt elég bajom az inerzianyomatékkal, a parciális differenciállal és még az ösz- szetett következtetésekkel is. Hát nem borzasztó?

— Nem panaszkodsz te, Apja, dicsekszel — nevetett megkönnyebbülten a lány.

Mire megkerülték a magaslatot, beteltek a gombaszedéssel. A lány miniatűr pálmára emlékeztető páfrányokat gyűjtött, az apa halványzöldtől lángpirosig változó oserszömöroe gallyakat rendezett csokorba. A lány az elszállt délelőttöt búcsúztatta, s az éjszakába nyúló —• részegektől hangos — utazásra gondolt; az apa — mint a rossz beszélgetők — azzal nyugtatgatta lelkiismeretét, hogy a lánynak talán éppen a mélyítő, beszédes csend használt.

Az erdőből kiérve az apa sokáig nézett a szelídgesztenyéket, almafákat és szálas lucokat emelő kertek felé.

— Utoljára itt találkoztam Péter bácsival. Zsörtölődött. „Rengeteg jó fű vész kárba ezekben a félvad kertekben” — mondta.

„Visszaszámlálsz, kedves?” — kérdezte gondolatban a lány, és hevesen sajnálni kezdte a csajla kalapú embert.

— Apja. Kérjél valamit tőlem! Valami kedves haszontalanságot!

Nem tudtak elrejtőzni. Átlátszó hegyek és ámyéktalan gondolatok közt jártak.

— Egy pár fehér zokni, Bogaram . . . Egy pár nagyon kicsi, a legkisebb számú fehér zokni kellene!

A lány egészen a csajla kalapú ember válláig hajolt.

— De jó volna még gyereknek lenni!

Az apa tudta, hogy az akaratlanul feltörő szavakkal leánya a gyermekkortól búcsúzik, s bár vállalja már az élet nehezebbik felét, menekülne is előle, mert még nem készült fel.

— Akarsz mustot? — simított végig a görnyedt szarvasbőr zekén. — Finom piros mustot tudok egy helyen.

A vonat fél háromkor indult. Az apa és az anya a csarnok egyik oszlopánál várakoztak, lábuk előtt a lány táskája.

— Milyen volt? —• kérdezte az anya.

— Csendes.

— Beletetted? — nézett a táskára az apa.

— Az egész üveggel.

A lány eközben visszajött. Kinyitotta kopott pénztárcáját. Az elhasznált jegyet a hulladékgyűjtőbe dobta, az érvényeset néhány papírpénz mellé a tárcába tette. Gyorssal érkezett, személlyel indult vissza. Sokáig integetett. Végül már csak a kezét látták, aztán a kezét sem.

— Miért hallgatsz? — kérdezte az anya.

— Csak hetven forintja maradt.

— Más a te bajod.

— Szerettem volna adni valamit, amitől erős lesz.. .

— Na, ide figyelj! Ahogy a hatodik hónapot elérte, figyelik, gondozzák. Könnyen meglehet, hogy akár a második gyerek is minden beavatkozás nélkül meglesz. Diétázik, kvarcol, tornászik. Fájdalom nélkül akar szülni. Mutatta, tapogassam meg a hasizmát. Elvitte a megkezdett réklit, mert amíg kötögeti, mi egyébre gondolhatna, mint a gyerekére. Érted? Lelkileg is fel akar készülni. Na, érted már? Most pedig adj egy cigarettát!

11