Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag

Szombathely (másik napilapja, iá Hír, csak röviden (emlékezik meg az eseményről. Ujviáry beiszéde lapján közli, hogy „a kiállítiás Dunántúl művészetének ösz- szefogása és első egységes megnyilvánulása. Ennek keretében rendezi meg a Céh Derkovits Gyula posthumus knáhításáit ás.”

A Nyugaimagyarország a január 27—i számát Derkovitsról szóló vezércikked kezdi. A „Derkovits legendája...” című (N. E.) jelzésű íráfs (közvetlen hangoin mondja el ia szerző egyik meg nem nevezett barátjának kitörését a kiállításon:

„Hát nem sírni való ez barátom,? Ez a nagy művész itt élt közöttünk, nem rejtőzött el a szemünk elől, minden tárlaton megjelent a műveivel. A mártírok önfeláldozásával élt a művészetének, mindig a) magyar kifejezési formát keresve: >vetette vászonra,1 csudálatos vízióit. És az a művészet, amelynek ő egy kiváltságos, gazdag életet áldozottföl, annyit sem tudott adni neki, hogy a munkához kenyérrel befűthesse a testét, ha dolgozni akart, és orvossággal csillapíthassa lázát, ha beteg volt.” Potom áron kellett elvesztegetni képeit s ma, miután halott, „nincsenek kételkedők, irigyek, féltékenykedők, mindenki lelkesen áll be a kórusba, a magasztalok seregébe”.

„.. Derkovitsnak egyáltalán nem kellett volna nyomorognia, vagy legalábbis nem jobban, mint nekünk, a többi művésznek... de szegény boldogult barátomból hiányzott az a csöppnyi kereskedői szellem is, amely múlhatatlanul szükséges, hogy az ember az áruforgalom törvényes rendjében elhelyezkedhessék.” Csánky Dezső, a főváros művészeti osztályának vezetője, egy ízben magához kérette és felajánlott egyik képért 700 pengőt, hogy enyhítsen a nyomorán. Derkovits nem volt hajlandó 1500-on alul adni, pedig távozásakor 30 fillért Csánkytól kért kölcsön villamosra. Később mégis odaadta a fővárosnak a képet 1200 pengőért.

(Ma már tudjuk, hogy Derkovits nem csupán „a csöppnyi kereskedői szellem” hiányában nélkülözött, éhezett, hanem küldetésből, a leg- téljesebb függetlensége biztosítáisa érdekében, hogy művészetével minél hatásosabban harcolhasson az elesettek, a proletárok jobb jövőjéért.)

A hetilap ugyanezen száma ia kiállítást értékelve Derkovits képeiről ezeket írja:

... Éhesek télen című tollrajzának döbbenetes ereje, a Szent Márton plakettel kitüntetett Önarcképe, a Dorcmgvivők c. tusrajza, Külvárosi részlet c. olajfestménye egy sajátos, nagyvonalú művészet kikristályosodásai..

Az írott Kő, a célkitűzéseinek megfelelően, foglalkozott iaz eseménnyel. Az 1936. évi első számában Tóth János „A képzőművészet^politifca új útjai” címmel fejti ki véleményét la főváros és iá vidék ellentétének kérdéséről. Elmarasztadjia Budapestet, mely „felszívta és megölte Derfcovitsot”, és méltatja a szombathelyi törekvéseket Dunántúl művészeinek tömörítésében. A kiállítással kapcsolatban írja:

„Ezzel egyidőben, de külön teremben nyílik meg Szombathely elhunyt nagy művészfiának, Derkovits Gyulának, a tragikus sorsú művésznek — akinek művészi és emberi portréját oly szuggesztív erővel eleveníti meg Oltványi-Artinger Imre tanulmánya — első posthumus kiállítása.”

167