Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Thiery Árpád: Sorsvázlat
hez. Rumi panaisztlány «volt. Én. a mértanit, a számtant, a nyelvtant, az irodalmat jobban, tudtam az osztálytársaÉmhoz (képest, és ezt neki köszönhettem. Ha megérkezett iá. tanfelügyelő, a tanítónő kiküldött értem la répaföldna, hogy legyen laki felel... Tizeinkét éves ikiaro;miba:n aztán, befejeztem a tanulást. így múltaik el a .gyermekéveim. Tíz-tizenegy éves ikonomban már arattam is. Apám és la nagybátyám két-faánom gazdánál is vállalták aratást. A tizedik keresztért arattunk a harmincas évek második felében. Amikor kimaradtam .az iskoláiból, Péterfáira mentem mezőgazdasági munkára. Tömegszálláson laktunk, földre terített szalmán, és gyalog jár,tűnik haza nyolc, tíz kilométert. Eme jól emlékszem. lS39-ben Acsádon dolgoztaim valami bárónőnél. A nevére nem emlékszem, de mem is ,fontos. Idle már ^aratni szerződtem, a bátyámmal. Csalni is kellett egy évet, hogy kiadják nekem a munkakönyvét. Szóval, egy évvel többet mondtunk. Én még ékkor ás inkább a gyerekeik közé számítottam. A férfiak is mint gyereket kezeltek... Aztán, baj leiht a szememmel. Érzékeny volt a szemem, beragadt az aratásitól. Nagyon csúnya volt. Ha jól emlékszem, gyalog jöttem be Szombathelyre a szemészetre. Mondták, hogy érzékeny vagyok a fényre. Kenőcsöt adtak, kamilláival kellett .borogatni, sötét szemüveg is kellett, így arattam, de a szüleim a csáp lésre már nem engeditek vissza. Rájöttek, hogy nekem ez a .mezőgazdasági munka... szóval nem bírom egészséggel. így aztán 1939 decemberiben, tizenöt éves koromban felmentem Pestre cselédlánynak. Szerettem dolgozni, de túlságosam érzékeny voltaim, és így egy évnél tovább meim bírtam egy helyen iá keserűséget... Megindultság nélkül beszéli. A részletek szenvedélytelen pontosságéiban azért van vakmi szívbe markoló. A legnagyobb megpróbáltatásokról, az őt ért igazságtalanságok örökös sebeiről úgy beszél, [mintha reges rég nyom nélkül begyógyultak volna, olyan egyszerűséggel, ahogy csak a munkára és tüneteimre született emberek tudnak visszagondolni a legkomolyabb megpróbáltatásokra is. Harag és szomorúság nélkül hömpölyög elő egy életfolyaim. Du G.ard-méireíű sorsnegény. — így múlt az idő 1944 márciusáig, amikor bejöttek a németek. Anyám akkor egy parancsoló levelet írt, hogy menjek haza. Csíak áprilisban mehettem, mert a tizenöt nap felmondási időt ki keüüett várni. Az apám korábban a kosárfonást is megtanulta, mert gyakran előfordult, hogy a favágásnál vagy a mezőgazdasági munkán, ahol negyven fillér napszámért dolgoztak, valami igazságtalanság érte a munkásokat, akikor a többiek addig biztatták az apámat, míg szót emelt a munkaadónál, lamiinek legtöbbször az lett a vége, hogy őt küldték el. Akkor, amíg másik munkát nem talált, kosarat font. Negyvennégyben aztán mind kosarat fontunk, anyám pedig a nagy erdőkön át hordta kerékpáron. Ebédbordó kosarakat fontunk, és pénzért, gabonáért adtuk el. Még negyvenhatban is ez ment. 1947. január eüsejtével aztán, visszamentem Pestre cselédnek. Egy péknél (szereztek nékem állást. Pedig én sose akartam pesti ember lenni, inkább Szombathelyre szerettem volna. Akkor még voltak apácák a kórházban. Azok bevitték. Keinythalány voltam a szemészeten, de annyira koplaltunk ott, hogy haza kellett mennem. A pékhez szerződtem Pestre, de ott is csak egy évig voltam. Elmosolyodik. Őszies vírágirruosoily a vésett madonnaaroon. A lázadások magyarázata. — Nem voltam cselédalkat. Megfürösztöitem a gyerekeket, aztán leültem az ágyuk mellé, és Gárdonyi-regényeket meséltem nekik. A kádat elfelejtettem 141
