Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Galambosi László: Pásztordal (vers)
GALAMBOSl LÁSZLÓ Pásztordal Bokraink közt sokasodik Kos-király nagy gyapjas népe. Szarván, mellén árvalányha); Zöldell a Mag ünnepélye. Zöldell a Mag, gyönge gida fészkelődik hajló ágon. Vízfakasztó Bojtár-Isten vendégel a pusztaságon. Madárhangot hint a mező: aranyakkal hímzett kötény. Sarjadt sebek összeforrnak, láng lobban a bimbók tövén. Bimbók tövén fodros fátyol, láng lobbanás piros fátyla. Habját veti fény-rojtos tó fény ágak közt a sirályra. Jókedvű tónak derengő habját, csavargó sirályok sodródva aratják. Lobogó fátylon sarjadó ágak. Gyolcsölű asszony gyönge gidának oltalmat bontó. Fészkelj fölöttünk, borulj az ágra: lombokat-termő, bimbókat-oldó. Az irgalom korhadt ágán billegnénk, mint éhes sármány. Billegnénk, de mélybe hullva süllyedünk. Az Isten ujja fonogat ránk gyökér-inget, föld-köntösbe csavar minket. Húsunkat még cifrálkodás bátorítja, betakarja. Szunnyadunk a vetett ágyon, fejünkön az éj kalapja. Hasadó fátylon hasadó ágak. Kőbezárt apáknak homlokán fűszagú csillag. Csillagok mennyei virágból isznak. Hajnal omlott. Vagyunk vének. Hajlékunk, mint hála-ének magasodjon. Melegedjünk. Reményből is bűnbe estünk, mámorból is fölzokogtunk. Csipkésedik, ég a csontunk! Jönnek subás halottaink. Rózsa hamvad, tört rozmaring. Gyászol a dal nádsípokon. Ballag a baj: öreg rokon, öreg rokon, fáradt angyal, nem suhoghat tüzes karddal. Kendők, meg bakancsok vándorló fénye homályvert szirmot lobbant az alkony törzsére, zúzott levelére. Bokraink közt korhadt ágak, fölöttük a Hold is szárad. Hol a méz, a rejtő hársak? Csillagai szent csodáknak lezuhantak, kialudtak. Jégöble van csak az útnak, jégöble a maradásnak, jégtolla a csukott szárnynak. 318
