Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - TANULMÁNY - Horgas Béla-Levendel Júlia: "Minden oly szép, még a csúnya is..."
zek ostobán”. (A vers groteszk kedvessége egy másik Gulácsy-képet is felidéz, amelyen kék-piros hó esik, és ahogy a címe mondja: A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül.) A vers rétegeit, neki-nekilendülő és megbicsakló ritmusait (a daloló-rímelő szakaszok futása egy-egy hirtelen megszakadó vagy hosszan kitartott sorban, például a második és a hatodik szakasz végén, leáll) valami derűs, öntudatos-ironikus hippizmus tartja össze, természetes egyértelműséggel kapcsolva egymáshoz a különböző kultúrköröket, színhelyeket és nyelvi kifejezéseket: összes képzettársításaikkal együtt. Így terem meg és kerül ebben a hóesésben össze a népdalos „Surabajában vásált gyöngy” és a városias „foszlott magasnyakú pullover”, nagymama orgonaszappana, a keletiesen töprengő isten és a mesebeli fcorallsövény. Kormos tehát előbb varázsol, majd a varázslatot megmosolyogtatja, de ezzel még nincs vége a költői színjátéknak, mert egy harmadik mozdulattal, egy-egy „elejtett”, szinte véletlen sorban fölvillantja az egész mögöttes, Nakonxipánon kívüli világot, a nincstelen és magányos költőt, aki mintegy azért játszik Nakonxipánt, hogy elterelje a többiek és önmaga figyelmét - vagyis a kifordított és köznapivá szelídített varázslat sötét háttér előtt, nyugtalanító előzmények után pereg. Kormos költészete csakugyan iskolapéldája lehet „annak a szerves gyarapodásnak” - Kiss Ferenc tanulmányának szavait használva (Kortárs, 1973. 5.), mely „a kép feltöltésével, ambivalenciájának fokozásával juttatja formához a gazdagabb, drámaibb mondandót”. A Nakonxipán-vers az első tizennégy szakasz után fordul: a költő addig arra használta hatalmát, hogy ártatlan, gyerekes átlátszósággal bizonygassa: „semmi vész” (mint amikor az ember hangoskodik a sötétben, hogy ne féljen), a tizennegyedik szakasz után a „valahai lányok”-at idézi meg a bohócos varázslat, majd a három utolsó szakaszban visszatér a kiindulóponthoz, önmaga helyzetéhez, a világban való állapotához: hát szappanbuborék-havam kiszámolás játékom lettél N akonxipánom szigetem vertem gyomorszájon magam poharamban a jég elolvadt meleg megmondommi a szóda aki nem ismer még jöhet jelentkezzen az idióta de gyorsan mert szemem nyitom nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom A varázslatnak vége, a jég elolvadt, a költő poharában ,yméleg megmondommi a szóda”, és a két befejező sor visszautal a korábbi „véletlen”, „meztelen” sorokra, közülük is a legpőrébbre-fontosahbra, mely az egész Nakonxipán-mutatványt indokolja: „mivel igen magam vagyok”. * A valóság megszépítése, az irodalmizálás hamis illúziókat kelthet, olykor árulássá, értékrombolássá válhat. A „'kilépés” kísérletével, másfajta világ teremtésével a művész csak önmagát „csaphatja be” - csak ideig-óráig találhat megnyugvást, szomorú boldogságot. A másfajta világ teremtése - éppen a teremtő gesztus miatt - nem sérti magát a művet; leegyszerűsítve: szinte mindig az otthontalan, a helyét, idejét sehol sem lelő, a vágyakozó s elszakadni képtelen ember — az ember — drámája játszódik le ezekben az alkotásokban. A „szökés” persze lehet végleges, nemcsak a halállal - Rimbaud példájára is el lehet hagyni a „világot”. De Gauguin azért utazott el, hogy 'fessen Tahitin és Híva Oán is, és utolsó napjaira iszonyodva lés felháborodottan látta, hogy a „paradicsom” -is nyomorúságos - beadványt írt a bennszülöttek védelmében, s az egzotikumra vágyó festő ebben adatokat, számokat, kétségbeejtő tényeket sorolt, és azzal a felismeréssel halhatott meg, hogy a valóság mindenütt megtalálja az embert. 345
