Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: "Mit akar" a költő - és "mit tehet" a költő?
A költőnek szembe kell néznie azzal a keserű igazsággal is, hogy a költészet közvetlen, gyakorlati hatása ma még: csekély. ,,A költészet nem tudta megváltoztatni a világot. Nem tudta .sorsunktól elhárítani a rosszat és nem tudta Földvilágunkon megteremteni a gyakorlati jót. Nem tudott lenni Szent-György-dárda szép irgalmatlansá- gunk kezében (azaz a gonoszt elpusztító, kegyetlen harcos a jó érdekében), vagy lenni a Hegyi-Beszéd Jézusának halas-kosara és kenyere (vagyis a bőség forrása, amelyből mindenki számára jut elegendő táplálék), hogy megsokszorozódván, mindeneket boldoggá tegyen”.17 És ha világméretekben gondolkodunk, ugyan mi ereje van a költészetnek? ,,Egy költőnek sincs hatalma arra, hogy elhallgattassa az átkozott fegyvereket (...), s hogy mint áttörhetetlen és átéghetetlen kristályredőnyt az Iszonyat-Jövő előtt lehúzza az Időt (...). Egy költőnek sincs hatalma arra, hogy szája prófétatüzével elolvassza mint jégcsokrot, jégvirágkoszorút: a bűnözést, a hatalmi tébolyt, az elnyomást, a koncentrációs táborokat, a szexuál-banditizmust (...) a könyvégetést és könyvtbezúzást, a fajgyűlöletet, a kizsákmányolást, az ember és a 'költészet szép szabadságának hisztérikus gyűlöletét és mind a felsorolhatatlanul-többieket.”18 Mégsem mondhat le a költő arról, hogy az igazság kimondásával megkísérelje befolyásolni a világot, az emberiséget. „Nem lehet, hogy ne vállaljon részt a lét dolgaiban. (...) A költő az életért beszél, a szép reményért s a mégszebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen, a sivatag-bánat ellen.”19 „Mi tehát a lehetősége nemcsak a jelenkor költőjének, de a Költészetnek általában? - kérdezi Juhász Ferenc.20 „Hogy éljen hitével és reményével!” - adja meg rögtön a választ. „A Költészet mintája a Mindenség. De a Költészet dolga nem a Mindemég utánzása, hanem azonos-rangú Mindenség teremtése. Így a Jövő megtervezése.” Azaz: a dolgoknak, a jelen tényeinek a jövő szempontjából való rendezése, értelmezése. A költő nem úgy tekint a jelenre, mint állandó, örök és változatlan stabilitásra, hanem mint az örök változás egy pillanatnyi állapotára. Ezzel jelzi, hogy a ma adott tendenciái, jelenségei közül melyek a továbbélésre-egészségesek, melyek a pusztulásra ítéltek. Éppen ezért, „a Költészetnek őriznie kell önnön szabadságát: a szó, a nyelv, a kimondás, az ítélet, a konokság szabadságát. A tisztaságét. Az aggódás szabadságát, őrizkednie kell a Megtévesztőktől, Beleszólóktól, Hamisaktól, Judáspénzt-adóktól! .. . Ne a kora határozza meg Költőjét, de a költő határozza meg korát (...) Mert az előbbi: gyöngeség, esetlegesség, (...) lemondás, árvaság. De ez utóbbi: tiszta akarat és törvényerejű teremtés. A jelen legjobb és legszebb erővonalainak összefogása (...) A Jövő Háza.. .” Mit tehetünk mi - a társadalom - azért, hogy hathasson is a költő, hogy megértsék szavát az emberek? Hogy a felismert igazság eleven gyakorlattá, hatóerővé váljon? Napjaink egyik legfőbb gondja: hogyan emelhetnénk a közízlést és a tömegek kulturális igényét arra a színvonalra, hogy megértse a költők szavát. Mert aki a költészetet érti, akinek vérébe beleissza magát a költő szava: az más ember lesz, másképp él. Az figyel mind a saját, mind a társadalom életére, s alakítani tudja önmagát és maga körül az emberi világot. De nem egyszerűen arról van szó, hogy a költők „közérthetően” írjanak. (Sokan primitivizálják a kérdést e vonatkozásban.) Sakkal inkább arról, hogy az embereket hozzá kell szoktatni az igaz költészethez: magyarázni, értelmezni kell számukra a verseket, az alkotásókat, nemcsak az iskolában, hanem mindenütt: TV-ben, rádióban, s ahol csak lehet. De nem „iskolásán”, nem sablonosán, mert az semmit nem ér. A fiatal Lukács György irodalomkritikáit 1910-ben Popper Leo, a kor „egy fiatalon elhunyt, méltatlanul elfeledett esztétája” „élettárgyalások”-nak nevezi, amelyek „a lélek dolgairól mondanak hírt.”21 Erre lenne szüksége a mának, így kellene elemezni az irodalmi művöket: lebontani életbeni s társadalmi vetületben az átlagos olvasó szintjére, értelmezni őket, úgy, hogy valóban segítséget adhassanak a karnak, a kor emberének. 452
