Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - TANULMÁNY - Simon István: Petőfi öröksége
A forradalmiiság az ő jóvoltából és nem kis részben épp előbbi mondatát igazoló következetessége miatt kapott szinte jelszószerűen megfogalmazható, igaz összefoglalást. Csak az él, ami szent cél érdekében jött a világra, s ez a cél nem más, mint a világ megváltoztatása folyamatosan a jó irányában. Épp ezért Petőfiről szólni, emlékét idézni nagyon megtisztelő és hálás föladat, hiszen - költőről lévén szó - csodálatos élete, tiszta emberi jelleme valóban nyitott könyv. Nincs még költője a világirodalomnak rajta kívül, akinek minden napja s szinte minden órája úgy van rendben, hogy több mint egy évszázaddal halála után is tiszta szívvel számolhat el nyugtalan és mégis tökéletes életvitelével. S ami mindenekfölött a legmegejtőbb, nyomain járhat az egész ország. Hiszen alig van tája a hazának, ahol ne járt volna, ahová ne vitte volna el népszeretete, valóságfelfedező szenvedélye. Egész életműve a hazixatalálás gyönyörű dokumentuma. Úgy kötötte meg szívünkben ezt a földdarabot, ahol élnünk rendeltetett, hogy a megkötöttség egyben a szabadság szárnyaló érzését növelte bennünk. A haza Petőfi óta elsősorban nem földrajzi kiterjedésével él tudatunkban, hanem történelmi múltjának értékelvéi, a dolgozó ember kezemunkájának gyümölcseivel. Amikor azt mondjuk, fölfedezte nekünk a hazát, úgy értjük, hogy a már meglévőt tudatosította bennünk. Tudatosította úgy, ahogy valójában igaz és történelmi nekünk ez az ország. A közösségi érzés legtisztább és legihumánusább demokratizmusával vette birtokába, amikor a juhászlegényektől kezdve a Tisza partján korsaját telemerítő menyecske, a gerendáról dohányát levevő béres felejthetetlen alakját metszette versbe, a pórkunyhók világát emelte a világlíra tündöklő magasába. Nála a költészet és a nép először találkozott, hiszen -már nem is ő szól a népről vagy a nép helyett, -hanem Petőfiben egyszerre maga a nép szólal meg. Rajta keresztül pedig az a történelem, mely ezer esztendeig néma volt. De megszólal Dózsa is, is az ő nevében a nép már nem kér, hanem követel, így testálja a küszködő milliókra az egész haladó magyar történelmet s az ősök forró emlékezetével együtt az ország minden talpalatnyi földjét. Petőfi tanított -meg bennünket arra, hogy a tegnapban a jobbágyősök vérét és verejtékét 'becsüljük meg, ne osupán a kacagányt, a sújtásos mentét, a vezérek tetteit. Ezt a hazát fedezte fel és kötötte meg tudatunkban úgy, hogy még vizuálisan is megrajzolta közben feledhetetlen tájverseiben, leíró költeményeiben. Lázasabb mehet- nékű embere nem is volt talán a világnak, annyira érezte, hogy a missziója a költői új honfoglalás is. Épp ezért szent az a hely nekünk, áhol ő járt, mert verseiből tudjuk, mit hogyan látott és érzett, és művészetével elérte, hogy mi is azt lássuk, erezhessük. Úgy gondolom, nem térek el az igazságtól, ha Petőfi alkotásaiban e varázserőt a költő humanista szellemével magyarázóim. Lehet valaki pontos ábrázoló, ldhet igaz és a valóságnak megfelelő, amit elmond, de hogy a létről valamit emelkedettebben, azaz József Attila -szavaival mondva „az igazat mondd, ne csak a valódit” szellemében tudjon örök igazságot mondani a látszatra kisszerű témákban is, áhhoz valami egyetemes emberi látási- és kifejezőképesség kell. Petőfi egyetemessége, úgy gondolom, nem szorul itt különösebb bizonyításra. Századunkban olyan iszellemdk, mint Ady, Bartók, József Attila és mások joggal utaltak Petőfire, ha az egyetemes magyar szellem védelmében szóltak. A költői egyetemesség ma is célja egy-egy alakuló életműnek. Petőfi költészete így is valóságos kincsesbánya a belőle levonható tanulságok szempontjából nézve. Egy-egy lírai életmű hatásfokát leginkább azon mérhetjük, az olvasóban mennyire kelti azt az érzést, hogy a költő útmutató pálcája végétől meghosszabbított képzelet nyomdokán ő maga is meghódít valamit a létből, az úgynevezett valóságból, mely a „haladók” látási adottságának korlátozottságából eredően csak művészi segítséggel, igazán 439
