Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - TANULMÁNY - Simon István: Petőfi öröksége
tanulmány SIMON ISTVÁN Petőfi öröksége" Kiemelkedően nagy költői életműveik nemcsak tartalmukkal izgatják az utókor verset- szerető emberét. Az évszázadokig igaz és aktuális mondanivaló a maga létrejöttének rejtélyével mindinkább fokozza a kíváncsiságot: milyen ember lehetett, akiben már a földön, költői halhatatlansága előtt a géniusz munkálkodott? Talán maradt utána hiteles arcmás, testi valójában mégis alig-alig tudjuk elképzelni. A rajz, festmény vagy később már a fénykép szemünk elé varázsolhat valami vizuálisan rögzíthető látomást, de időnként ezt is mcdosítja-alakítgatja az alkotó már-már emberfelettinek érzett szelleme. A külső is némi dicsfényt kap óhatatlanul. De ezen ne csodálkozzunk, hiszen a kortársi visszaemlékezések is így vannak vele. A barátokat utólag ugyanúgy befolyásolta a közvélemény „elvárása”, mint azokat, akik a nagy egyéniséget sohase látták. Különben is koronként változott a kép, mivel a legsikerültebb festmények vagy szobrok a költőről mindig a kornak megfelelő eszményi embert akarták elővarázsolni. Balassi, Zrínyi, de még Kölcsey, Berzsenyi is milyen messze vannak tőlünk időiben! Talán eszünkbe se jut, hogy magunkban megrajzoljuk valóságosnak leginkább elképzelhető alakjukat. A testit, vagyis azt a csodálatos porhüvelyt, melyből az említett költői géniusz emelkedett föl a halhatatlanságba. Annál inkább szeretnénk Petőfit a maga mindennapi-hétköznapi létében megismerni. Emberként magunk előtt látni. Nem is annyira azért, mert közelebb van időben hozzánk, mint az elébb említettek, s még talán élnek olyanok köztünk, akik gyerekkorukban beszélhettek a költő nemzedéktársaival. A természetessége izgat bennünket. Azaz a természetessége mellett lényének igenis bonyolult összetettsége. Az a Petőfi, aki a Tündérálom vad, hullámos folyóján bánykódva a világlíra egyik legszebb sóhaját sóhajtja él, hogy „óh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm., szép emlékezet”, és ugyanakkor az őt becsületében megsértő Klapka tábornokkal közli, hogy békeidőben úgy lelőtte volna, mint a verebet, mivelhogy meglehetősen jó lövő is. Rejtélyes ember, aki felállt „a história tribünjére”, hogy onnan kiáltsa le vádjait „az igazságos utókor fülébe”, de jókedvében, vagy ahogy ma mondanánk: a hecc kedvéért beleült a Váczi utcán egy talicskába, hogy azon tolja Pálfy barátja, aki persze rémülten iszkolt el Petőfi közeléből. Volt benne valami, ami megfejthetetlen és örökké izgató lesz. A Parnasszus legmagasabb csúcsán a halhatatlan költő dicsfényének játékos-pajkosan fügét mutató, pogány istengyermek kukucskál ki mögüle, nehogy elfeledje az utókor, hogy egyszer Fazekas Gergely bácsi neki is faragott sípot, és mit éhezett össze egy télen Debrecenben. Most, hogy születése 150. évfordulója alkalmából emlékezünk meg Róla, így szinte * * Előadásként elhangzott a szombathelyi Anyanyelvi Konferencián, 1973. VII. 30-án. 457
