Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Tornyai Farkas: Vágyak és mozdulatok
TORNYAI FARKAS Vágyak és mozdulatok Délelőttől délutánig Egy húsvétot követő hétköznapon a padlásra küldött apám: „ereggy föl fiam, morzsold le a vetőkukoricát”. Közel 40 év múltán meggyőződéssel állíthatom, az a padlásozó délelőtt már soha el nem hagy engem. Még azf órára is emlékszem. Tízre járt, mert a iszellőzőlyukon benyúló fényrúd a padlás közepének (támaszkodott. Ez a különös, anyagtalan sárga oszlop, amint a zenithez közeledett a nap, egyre rövidült, és mind ferdébben dőlt a tapasztott padlónak. Délutánra már semmi sem látszott belőle. Tízkor még lángolt a kötözött kukorica fehér osuhéja, régi és új tarlókon botladozott a nagygerablye, s a szárvágók mind félelmetes szúrófegyverekké változtak a rag alatt. Tízkor az öreg, különös formájú üvegek is titokkal teltek meg a sarakban. Titokkal, ecettel, borral, méreggel, s talán tömjénnél és mirhával még, mert én addig bizony csak (a Bibliát és a tablóregényeiket olvasgattam. Még a szavakra is pontosan emlékszem: „A kukoricát borítsd egy zsákba. Van ott egy öreg láda, tele mindenféle kacattal, abban találsz madzagot.” Pontosan vagy majdnem pontosan ezekkel a szavakkal indított el apám valami varázsos, felderíthetetlen, épp ezért borzongatóan izgalmas világ felé, amelybe csak beleveszhet az ember, ha beletéved, mert kikeveredni nem tud, nem is iákar többé. Apám indított egyedül? Az a délelőtti pad'lássejtelem? A vén láda ajándéka? Ezek is, de nem nélkülem, s nem 'annak az álomtalansággal éheztető, kegyetlenül egyértelmű paraszti világnak híján, amit akkor már tíz éve ismertem, de sorsomul el nem fogadtam. Nem a szegénység riasztott engem, nem a soványdisznós kisparaszti lót ellen ágáltam, hiszen a ikétlovas jómód sem vonzott soha. Azt hiszem, hogy a bécsi öllel kimért répaföldek egyforma százszögöljei, a napjárástól kimezsgyézett idő és a szürke földhullámokon halada'tlanul evező kapaverés kilátástalansága rémített, de úgy, mintha a saját síromat ásnám, noha napszámért. Nővérem, és anyám mesélik, amikor gyökeresi földünkön, a vasút mellett kapáltunk, kiállítottak a sorból, inkább meséljek. És ón kiálltam, és én kitalált történeteket meséltem a kapáló családnak. Ilyenkor vígan telt az idő, gyorsabban haladt a munka. De mesélni csak a padlásjárás után tudtam. Hogy kerülhetett abba a kutatókkal teli ládába iaz a könyv? Se eleje, se hátulja, de könyv volt egérrágottan is. Mintha egyes-egyedül nékem írta volna Verne A tizenöt éves kapitányt. Hogy belebetegedtem ón abba a könyvbe! Abba a varázsba! Abba a hősiességbe! Abba a lehetőségbe, hogy tengert, hajót, állatokat, jó és rossz embereket - sorsokat lehat teremteni. Semmi más nem kell hozzá csak a papír, a toll és a tinta. Érdekes,' arra sosem gondoltam, hogy ceruzával is lehetne regényt írni. Nem mintha tisztátalan eszköznek véltem volna ilyen óéira a ceruzát, méltatlannak inkább, amiért letörölhető a nyoma. Mindig úgy képzeltem, hogy a remekműhöz nagyon fehér papír és hegyes tollal rajzok nagyon fekete betűik kellenek. A tizenöt 'éves kapitány 535
