Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Józan bolondok

kiabálás meg verekedés. De akkor anyám krómest küldött neki. A húgom, meg én vittük el. Nem akartuk, de anya ránk parancsolt. Akkor az apám visszajött, fényképezőgépet hozott, labdát. Két-három napig békesség volt. Aztán újra kezdődött minden. Egyszer éppen náthásán feküdtem. Veszekedtek. Köhögni kezdtem, szándékosan hosz- szú rohamokban. Arra gondoltam; talán abbahagyják, ha látják, hogy beteg vagyok. De senki sem figyelt rám.- Csak ez a két szép gyerek tart vissza, hogy önként meg ne váljak az életemtől! Nekem ezeket fel kell nevelnem! Ez az, ami még éltet - summáz sírva az asszony.- Elneveli a gyerekeimet tőlem! Az apjuktól! Ügy néznék rám, mint a gyilkosra! Nem mernek a szemembe nézni! - ez a férj replikája. - Nem engedett esti gimnáziumba. Fél évet jártam, de abba kellett hagynom a féltékenysége miatt. Minden és mindenki miatt féltékeny.- Egyszer megvérezte a fejemet - az asszony apja ül a sarokban és azt mondja: - Egyszer megvérezted a fejemet.- Tavaly szilveszterkor szembeszálltam az apánkkal - közli a fiú. - Rászóltam; ne üsse az anyánkat. Nekem jött. Megvert, de ütöttem én is! Ha egyszer feleségem lesz, sohasem ütöm meg .. .

A lány tanítójának feljegyzéseiből: ,,K. Ágnes zárkózott kislány. Félrevonuló. Barátnője nincs. Lelki sérült, depressziós gyerek. A sérülés okát még nem sikerült felderítenem. Hangosabb beszédre, felcsattanó hangra összerándul. Egyébként: átlagműveltségű. Mintha állandóan tartana valami bekövetkező rossztól.”

A mozdulatoknak koreográfiájuk van. Szertartásszerű azonossággal, s mégis: a törvényszerűség felismerése nélkül végzett gyors mozdulatok. Velük és korbácsütés- szavaifckal önkívületbe hajszolják magukat. „Kellenek” ezek a mozdulatok, szavak, mint a tánc az extázisba kívánkozónak.

Hátborzongató 'következtetés: torz boldogságot okoz nekik az az eszeveszett üvöltés, a csattanó ütés hangja.

Esetekké rongyolódtak. S késik a gyógyító (beavatkozás. A körzeti megbízott nem is itud permanenssé vált családi háborúkról. S ha tudna is - évek bizonyították - alapjában: „ártalmatlanok”. Ideggyógyász elé legfeljebb teljes testi és szellemi leromlásukkor kerülnek. Önszántukból - amíg nem késő - nem mennek, nem is gondolnak a lehetőségre. A virulens gócot az ideggyógyász sem számolhatja fel.

Gyerekeik gátlásos vagy agresszív felnőttekké nőnek. Hány „józan bolond” teszi tönkre magát, családját jelenidőnkben? Nem tudni. Ad-e a jelen reményt a változásra? A kevésnél is kevesebbet.

Nem egy „józan bolond” ismeri a f ogedmafcat: humanitás, emancipáció, paritás. Családon (belül azonban e fogalmáknak nincs gyakorlati értékük.

Süllyedő atlantiszak a veszekedések tengerében.

268