Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pozsgai Zoltán: Őrség, merre mész?
nek többnyire elég sok a ruhájuk. De aztán ismét a Baksaszer . . . Meg a többi szer. Igen, az emberek mennek, áramlanak, sokan az Őrségből is kiáramlanak reggelenként, alko- nyatonkónt meg vissza. Sokan egyszercsak el is költöznek az Őrségből a környékbeli ipari központokba, ahol a kenyerüket keresik, gyerekeiket taníttatják. Igen, a szerek, ősi szeres házak ereszei alatt immár csák „szélütött öregek” üldögélnek magányosan. Pusztul az etnikum! Most már semmi sem pótolja megfelelően az ősi családoknak ezeket a karakterisztikus leszármazottak, akik közül sokan még ma is -évezredes hagyományokat őriznék. Micsoda kár! Nádassy Lászlót a sok érték pusztulása borzadállyal tölti el. Odavágja a megyének, főképpen Horváth Lajosnak, a megyei tanács művelődési osztályvezetőjének: maga nem érzi a felelősséget az etnikum megőrzéséért?! Hol él maga?! Hogy szavának kellő nyo- matékot adjon, egyben-másban el is túlozza az őrség hagyományainak értékeit, „kreál is” bizonyos, „évezredes” „egyedi” őrségi hagyományt. Az úgynevezett ősrégi őrségi halászati módot. Azt, hogy kosarat úsztatnak a víz alatt, azzal rángatják :ki a halakat. Csakhát így végzik ezt mindenütt azok az „amatőr” halászok, akiknek nem sport a horgászás, hanem mindenképpen a hal kell nekik. Elég drasztikus halfogási mód ez, sajnos eléggé dívott a Tóköz, a Rábaköz és más, távolabbi tájak sekély, „meglábolfaató”, felkavarható vizeiben. Mindenesetre nevetséges ezt a módot évezredes, egyedi őrségi, szép hagyománynak kikiáltani! V. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1963-ban megjelentetett „A valóság vonzásában” című szociográfiai gyűjteményes műben egyebük között a következőket írtam: Akkorát még nem fordult az ország nyugati fekvésű falvainak sorsa, mint 1959 kora tavaszán. Hacsak az időben nem, amikor szent István a ‘legyőzött Kupa valamely testrészét a győri váron pelle'' "e .szegeztette, s „szent Benedek fiai” fölemelték első templomukat Pannonhegyen az ősi, garázda szabadság ellen. Akkor az ország nyugati felében kezdődött a keresztény királyság szervezkedése, az emberek tömeges bebúj.ta- tása a föld-magántulajdon hierarchikus világáha. Ezer évvel később meg itt bújt ki legelőször a falvak lakossága az immár kisbirtokosi föld-magántulajdonból. A kibújás elsősége a Vas megyei Őrségre nem nagyon jellemző. Mivel ezen a tájon egy ideig nem volt elég megfelelő a nagyüzemi művelésre a gyenge minőségű, dimbes- dombos, erdőkkel teletűzdelt föld. Az viszont kétségtelen, hogy a „keresztény királyság” megszerveződésében egyáltalán nem csekély szerepet kapott ez a periférikus, dimbes- dom'bos táj. Ezt az is bizonyítja, hogy az Őrségről szóló könyvek, szociográfiák, leírások, tanulmányok, vitacikkek, tudományos értekezések, .monográfiák szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy az Őrség népét árpádházi királyaink telepítették. Ők „küldték” ide ezt a „színmagyar népet” „országkerítés töviseinek”, azaz határőr szolgálatra a nyugati beütések és az itt élő „szláv elemek” esetleges mozgolódásai ellen. A szolgálat fejében bizonyos nemesi kiváltságokat kaptak. Ezek a sajátos kiváltságok sajátos jogállást jelentettek és egy sajátos őr-szervezetet. Kijutni nem volt érdemes ebből a sajátos jogállásból, őrszervezetből, ha sokszor nehéz volt is a szolgálat. Mivel pedig a falvak, családok név szerint felsorolva kapták a jogokat, bejutni sem igen lehetett. Rudolf császár 1595-ben elrendeli a kiváltságos őrségi falvak, lakosok számbavételét, illetve jogaik „visszaállítását”, ez utóbbi ókát is felsorolva. (Ekkorra a környék nagybirtokosai már igyekeztek „elütni” az őrségieket régi jussaiktól). Papp Vilmos bajánsenyei református lelkész egyik érdekes közléséből, tanulmányából tudom, hogy mely falvak, helységek (összesen iS) tartoztak az Őrséghez, egy-egy faluban név szerint kik kapták, kik élvezhették a 2M
