Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Pesti János: Memento (elbeszélés)
málódva egyetlen gödörré mélyült. Kapkodva szedi a levegőt, (karja visszaesik, amint elereszti.- Próbálok még egy injekciót, ha rövid időre is ... - készségeskediik a nővér, és másodmagával jön vissza. Utána mesélik el, hogy a nénit péntekre virradóan a szoba kövezetén találták, megszédülhetett, elvágódott, de magánál volt, csak a fejét fájdí- totta, és nem (engedett hozzányúlni a derekához.- Tetszik tudni - ezt a másik nővér mondja -, azonnal hívtuk a mentőket, a kórházban agyonvizsgálták, nem találtait törést. Még aznap visszahozták, tessék, itt a zárójelentés. Evett, ha 'etettük, tegnap is, rendesen, csak többször félrebeszélt. Amíg eszméletnél volt, mindig ugyanazt ismételte, hogy Péter — elnézést - mért nem jön már be, hiába magyaráztuk, hogy külföldön tetszik lenni. Éjszaka nem aludt, felszökött a láza, talán a tszíve azt nem bírta el, dél óta nincs magánál.- Megyek orvosért - szól közbe Péter, s enyhe szédülést érez, ahogy föláll.- Tessék maradni, biciklis konyhalányt küldtünk érte, itt lesz perceken belül. Sötétedik, a lány sehol. Péter összehúzódva kuporog az anyja mellett, hogy ne legyen útban. „Ügy viselkedem, mint ő szokott!” - hökken meg, és valamivel kijjebb nyújtja a lábát. Észre sem veszi, mihor húzza megint maga alá.- Alszik, szegény, nagyon csendes - szólal meg a szemben levő beteg, amikor nincs nővér a szobáiban -, egész nap egy szót sem kaptunk tőle.- Szolid, j óravaló a ténsasszony - mondja a másik. Péter beléptekor függesztette föl a vitát a nővérrel, aki éppen kicserélte összerondított ágyneműjét.- Értse meg, Emi néni, hogy piszkos! - de Emi néni nem érti, bár csak maga elé suttogja már, hogy lopásért följelenti a nővért, s ír holnap a tankerületi főigazgatónak.- A kapzsik, nem engednek haza, hogy több fizetést kapjanak. Mert darabszám fizetik őket. Ez a ronda - Péter nem tudja, melyikre célozhat - a botom is elvitte, nehogy leszálljak.- Hiszen nincs lába, Emi néni - szól rá az (első beszélő, és a kezével mutatja, hogy Emi néni bolond. Közben az intézetet és a nővéreket .szidják - őket már közösen -, és könnyezve fogadkozmak, többé sosem jönnék ilyen helyre. Péter feszeng, hátán szakad a víz, most érzi át, hol él az anyja. „Persze, ő sohasem foghatta föl igazán, csak engem látott, iaz érkezésemre várt” - hessegeti el kényszerképzetét. Próbál másra figyelni, őszes, hajlott hátú, bizonytalanul mozgó új beteg járkál ki-be, a nővér hiába könyörög neki, hogy feküdjék már le.- Ma hozták, gyerekekre szokott vigyázni a lakásán - magyaráz a nővér -, úgy tudja, itt vannak ők is, csak elbújtak. Péter az óráját csavargatja, minden ajtónyitásra odakapja a fej'ét, nincs még sehol a konyhalány, sem az orvos. Anyja szeme le-lecsukódik, kinyílik félcentire, horkant, ha nehezebben kap levegőt. Az larccsontjához nyúl, langyos a bőre és simább, teltebb, mint otthon volt. Az orra hideg, a szemműtét után tűnt ilyen ferdének. A bal orrlyuk szinte betapadt, azon nem kaphat levegőt, de úgyis a száján lélegzik. Most látja, hogy nincs szemöldöke, s nem tud rájönni, azelőtt volt-e. Beljebb tolná az ágyon, mert a szélére csúszott. Ahogy emeli, látja arcán a fájdalom nyomát. Komolyabb lehetett az ütődése, mint a nővér hiszi, s talán fél éjszaka lent feküdt a betonon. Megint a nővér jön, ágyba kényszeríti az új beteget. Emi néni elaludt, a másik az „azelőtti” életéved foglalkozik, férjét, húgát emlegeti, akik állítólag várják.- Ha héjában főtt krumplit eszem, akkor is otthon maradok! - ismételgeti, míg i)
