Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 3. szám - Kalász Márton: Cserepek, hazulról (versek)

KALÁSZ MÁRTON

Cserepek, hazulról

Szomorúság

Lázár Ervinnek

A kislány megjelenik a dombtetőn. Tétovázik. Aztán jön lefelé, mezítláb a virágzó tarlón. A patakon nem lép át. Hallom a párbeszédet.- Kapd csak magad, Viola... Szereted Antalkat?- Szeretem.- Akkor most szépen hazamégysz.- Nem megyek.- Nem szereted Ant alkat?-Nem szeretem.- Akkor is hazamégysz- De én szeretem Antalkát.- No jó. Maradhatsz. Kicsinykét.

... A nyár, a rét, a domb, a kislány eltűnik.

Antalka sírja itt van a csupasz sövény mellett. A puszpáng éppcsak kibe győződik a hóból. A sír jele periszkóp: fonálkereszt, öreg szem figyeli rajta észrevétlenül szomorúságomat.

Jel

Mennék - dúlt emlékezetem nyaranként tőle virágzik. Harsányzöld jel a temető.

Már akkor is, köly okkor ómban, csupa dzsungel volt, csupa bogáncs. Nagynehezen

kapaszkodott ki belőle a márvány - nekünk, vadaknak, fura jelkép. Senki se látta, visznek-e oda még valakit?

A szél a szirmokat nyúlzabnak kotorta, kilötlyentette elé szagát

alvadt vérként a hentesgödör.

219