Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - SZEMLE - Téglás Tivadar: A sokat vitatott Kemény Zsigmond portréja (Néhány gondolat Nagy Miklós kimonográfiájáról)
Pándii Pál viszont olyan .tekintélyes mennyiségű és súlyú retrográd megnyilatkozást sorakoztat fel ellenérvként, amelyekből az tűnik ki, hogy Kemény szabadelvűs égé még a liberális táboron belül is ellentmondásos, ott van a tömegmozgalmaktól, a politikai joggal felruházott néptől való félelem, és számára a szabadelvű politikából az volt elsősorban a lényeges, ami a tömegek, a sűrűsödő népi erők és indulatok visszaszorítását jelentette. Szerzőnk a politikus Keményről régebbi bírálóihoz hasonlóan világosan látja, hogy ellenszenvvel figyelte a sűrűsödő népi erőket és forradalmi indulatokat, de számos utópista eszmét is elutasított magától, és az általános választójog követelése terén is kétségei voltak. Nagy Miklós azonban mindezt a XIX. századi magyar társadalmi adottságok keretei között vizsgálja, és így a levont következtetések már árnyakabbak, elvezetnek a reális ítélethez: Kemény következetesebb és polgáribb volt a korabeli magyar liberálisok nagy részénél. A politikus Kemény megnyugtató marxista értékeléséig még sok tennivalójuk lesz történészeknek, .Irodalmároknak egyaránt, a további kutatásokhoz azonban jó alapnak látszik kötetünk idevonatkozó fejezete még akkor is - vagy éppen akkor -, ha újabb viták parazsát rejti magában. A Kemény-portré nem törekszik minden ízében újat adni. Ez az elmúlt évtizedek jelentős szakirodalmát ismerve természetes is (Sőtér István, Barta János munkásságára gondolva elsősorban), de a részletkérdéseket megvilágító tanulmányok után kerek egészet nyújt, és számos területen előbbre is jut elődeinél. Elfogultság nélkül mondhatjuk, a szerző elérte célkitűzését: egy olyan, aránylag rövid könyvet írt, mely kiterjed az életmű minden fontosabb ágára, és .az értékelést a legmaradandóbb Kemény-művekhez viszonyítva végzi. Nagyobb hangsúlyt ad Kemény társadalmi regényeinek (pl. Ködképek a kedély láthatárán), mint az eddigi kutatás. Kiemeli írónk sajátos történetiségét, kapcsolatát a szülőföld, Erdély múltjával. Joggal esik szó azon szálakról, amelyek Keményt a nép- költészethez fűzték. A székely népballadák drámaiságának ihletése egyik-másik regényét a kortács Arannyal, Móriczcal vagy Tamási Áronnal rokonítja. A regénjrek elem zésekor - Jókai-könyvének módszeréhez hasonlóan - a modern regénypolitika strukturális módszereivel is gyakorta él a szerző. Különösen a Gyulai Pál és a Kettős Obeliszk c. fejezeteknél érezzük az említett elemzési módszer nagyszerű alkalmazását. Igényességére jellemző, hogy az elismerendő írói erényék mellett rámutat Kemény egyes műveinek stílustöréseire, motivációs hibáira is. Örömmel vettük tudomásul azt a tényt is, hogy Nagy Miklós könyvével vált tulajdonképpen teljessé a XIX. századi magyar regény történetének feltárása. A század regényirodalmának kezdeti lépéseiről Weber Antal írt könyvet. Monográfiánk van Eötvös Józsefről (Sőtér István), Jókairól (Nagy Miklós, Lengyel Dénes), Tolnai Lajosról (Gergely Gergely), Gárdonyi Gézáról (Kispóter András), Mikszáthról (Király István) - és most kézbe kaptuk az eddig hiányzó Kemény elemzést is. Nagy Miklós könyve nem a végső szó a Kemény-kérdésben. A szerző sem szánta annak. Az első jelentős lépés, amelyet bizonnyal újabbak követnek. Lehet, hogy további viták kerekednek körülötte, de vitatkozni is csak tartalmas, új gondolatokról lehet. TÉGLÁS TIVADAR 177
