Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Pósfai H. János: Életrajzi séták (elbeszélés)
PÓSFAI H. JÁNOS Életrajzi séták Jóaapot, uram! Örülök, hogy újra tel átkozunk. Néha egy nyár múlik el anélkül, hogy látnám, néha meg egymás utáni napokon tűnik fel szikár alakija a sárikon. Nyújtja a kezét, nyújtom én is. Ezekben a kézfogásokban van valami, «miről egyilkünlk sem beszéd. De todljiuíki, érezzük1, Ihogy nem csupán szokásból, az udvariassági gesztusnak eleget távé szorítunk kezet. És érdeklődünk egymás Ihogyúéfee Uránt. ön azt kérdezi: hogy vannak a gyerekek? A .minap írneg azt mondta: szép gyerékidk az enyiámdk. Az ember megy tovább, magával viszi ezeknek a Ibeszálgatásdknek a hangulatát. Nem ltudom már, miikor találkoztunk először. Bár a részletekre egészen világosan emíékisziam. Pontosan fogalmazott: ezt mondta; .nem áltálában az írásaim tetszenek Önnek, hanem áz az egy írásom. De az nagyon. Attól fogva kereste az alkalmat, hogy személyesen ás ismerjük egymást, hogy kezet szoríthasson azért az írásért. Most, hogy így visszapergetam az időt, újra látom unőkahugát. öszíi nap verte a bokrokkal pöttyözött iberecskét, amelynek padiján ültünk. iKét idegen ember. A galambokat .figyeltük, ott reipdesitidk, .ugráltak a járókelők lábai előtt. Néha Je-tlecsaptelk a ciripelő kavicsra, ho.gy felkaplkodják iaz előre kiszemelt eleségat. S egyszeresük hozzám fordult, megkérdezte; odandnám-e a bicskám? Érdekes módon, ífel sem tételezte, hogy kés nélkül járok, mintha csiak rám lett volna írva, hogy azok közül váló vagyok, akik állandóan kést hordanák magúkkal. „Megszegném a kenyeret - folytatta - a galamboknak”. Elővettem a késit, kinyitottam a (pengét is szokásomhoz híven megtöröitem a tenyeremen. Uno’kahuga kézbe vette a kenyeret, s mintha csaik az anyámat láttam volna - úgy látszik, ezek a mozdulatok mindenütt egylfo-rmák! — szakértőiemmel buktatta meg az éles pengét aj puha kenyérben. Harsain* ,a karéj, iföksiapoifct a mindennapi finom illata. A gallamboík .mind odaszálltek, mintha csak erre az ünnepélyes pillanatra vártak volna. Később sültgesztenyéit eszegettünk közös zacskóból. Nem tudom már, ő vette, vagy én hoztam a ropogósra sülit .gesztenyét, .csak arra emlékszem, hogy mindkettőnknek ízlett. A galambok mohó fejbólintásakíkaí ugrabugrálták a (kavicson, szedegették :a hulladékot. Ügy emlékszem, az állatok on kezdtük. A lovakon, vad csődötökről, nyeregbe tört csikóikról ibaszélgettüník, arról, hogy valaha .mennyire szeretett lovagolni. Birtokuk volt, sokszor holdas úr volt az édesapja, akinek hát faluiban süvegeitek, s akit — az ő szavaival mondva — alázat nélkül szerettek a parasztok. Én tudtam, hogy nem a .parasztokról van szó, a nincstelen zselléreik, az uradalmaik itopron.gyas.ai soha nem számították parasztnak. S azt iis tudtam, milyen ivóit az .az alázat nélküli szeretet. A zacskóba .nyúltunk, összeért a kezünk, ímegcsiiklandozobt belül valami, .s jólesett volna, ha úgy igazából kacaghatok egy nagyot. Csakhogy akikor meg kellett volna magyaráznom, miit nevetek. El kellett volna mondanom a grófnőnek, ki fia vagyok, honnan jöttem, ménről vezetett az utam, amely egyszeriben csak összetalálkozott az övével. Egy pádon ülitünk, gesztenyét eszegettünk zacskóiból és ő az életéről mesélt. 132
