Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - SZEMLE - Könczöl Imre: Bódás János: Mennyei szőlősgazda

akik megbotránfcoznak profán dalain, s azt várnák, hogy „kegyeset mondjak kegyeseknek” e arról szóljon: „csupa bűn ez az új világ itt” - a nagy elődök példáját idéző, Önmagát is bátorító szép és világos választ adLobogj hát Dal s Ige a számból!

Ne riasszanak vissza álnok, farizeus botránkozások.

Azért van sarkantyú, hogy pengjen, s égi hang, - hogy rajtam kizengjen.

Vagy egy másik versében:

Ne félj, szólj, dalolj bátran, mert ez hited jele: bízol a szabadságban, s mersz is élni vele.

Az egyszerű ©miberek, a „köznép” szemével látja és láttatja világunkat, őszintén és egyszerűen. Költészetének éppen ez az őszinteség, közvetlenség és egyszerűség a varázsa. Egy-egy képével, hasonlatával rég elfeledett gyermekkori arcokat, eseményeket, színeket, ízeket és dallamokat tud felidézni azokban, akiknek hasonló emlékeik és élményeik vannak, és megéreztetni vagy megsejtetni azokkal, akiknek nincs közvetlen élményük a régi falu világáról. Őszinte, mély érzelmek hullámzását tudja elindítani anélkül, hogy érzelgős lenne.

Egyszerűsége és közvetlensége azonban nem valamiféle szabolcskás vidékiesség és igénytelenség. Az ő faluja nem akácvirágok édes illatával körüllengett idillek színtere, hanem valóságos falu hús-vér emberekkel, melyben

Csillagtól szikrázott az éj.

Elfáradt, aludt már a nép, széthányva a lábát-kezét.

Bársony denevér röpködött csillagok rácsai között.

Az ő falujának a kocsmájában nem andalító muzsika szól, hanem

Böfögött, horkolt a sok részeg,- az asztal bortól iszamos; a padlón akkora köpések, mint az utcán a libafos.

Ivlegkapóan szépek Bódás képei és hasonlatai. Koporsóban fekvő apja „kapanyél helyett már a semmit fogja.” Régen meghalt öreganyja „puha felhőn ül, lenge égi ingben . . . s ártatlan, fényes gyémántbolhák pattognak vígan körülötte.” Az útjelzők „telepesek a tájban”. A földet „már feilmetélte a tudomány, úgy vájkál kanyargó kő-belébe.” A kamaszok: „kandúr-szemükből zöld lángok tüzelnek:” Tavasszal: „Kis szellő tollászkodik valahol, s indul kiszellőztetni a telet”; „Fityulát bont a hóvirág”. Nyáron a nap „ontja a tüzet, mint egy láng-bika”. A kombájnok ,;mint ősmasztadonok ... az egész határt bezabálják ... a gabonát tartályba vizelik”, s utánuk „sárga szalma-ürülék marad.” Nyári esten „mint perselybe aranypénz, hull a nap”; „aludt a lombban az éj”;

562