Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Körvonalak - Pesti János: A tanítás személyi feltételei
hogy előnyére, mindnyájunk hasznára változott meg a folyóirat jellege, operatívabb, hatékonyabb - olvasottabb, keresettebb! - orgánum lett belőle.) Nemrégen pedig Farkas Imre az Életünk ben „körvonalazott” olyan gondolatokat, -amelyek - paradoxonnak tűnik - azért gyűrűznek bennünk, -mert olyan -magától értetődőek, hogy csodálkozunk: mi-ért nem- jutották eszünkbe eddig?! A .szerző eredetileg „csak” arról -a kiútkeresésről -akart -beszélgetni -a riportalannyal - -a Kőszegi Gyógypedagógiai Intézet -igazgatójával -, ami őket foglalkoztatja, de több szorító gond felvetésére is -sor került. Farkas Imre jól kiválasztott részleteket publikált az eszmecseréből, amelyek szinte mind -megfontolásra és megvalósításra -érdemesek. Én most - tudatos önkényességgel - kiemelek közülük -egyet, -nem a megfellebbezhetetlen- ség -igényével, csupán mert régóta dz-gat. A tanítás személyi feltételeire célzok! Nem vitatom a pedagógushiányt, az elnőiesedés kérdését, -sem a túlterhelést. Tény a nem kielégítő anyagi, társadalmi, -erkölcsi megbecsülés -is, bár vakság volna tagadni, hogy a legutóbbi fizetésrendezés viszonylag jelentős volt. Egyet azonban hangsúlyoznék: a ped-aigógushiány csák relatív, mert a pedagógusok tervezett és kielégítő létszáma megvan, létezik, „csupán” -más munkakörökben. Persze, szükség van rájuk ott is. Néhány meghökkentő adaton mégsem árt meditálni. Például -kb. öt éve az országban diplomát szerzett -hatszáz humán szakos tanárból mindössze hatvan (!!!) vállalta a tanítást. Kétszáz - valamennyien nők - abban az esztendőben se-ho-l nem helyezkedett el. Nemigen javult ez a kép máig -sem. A pályázati rendszer tapasztalatai - amelyeket a Pedagógus Szakszervezet elnöksége elemzett - nem megnyugtatóak. A munkáltatók jelentései szerint 1700-2000 állás maradt betöltetlen, noha sokhelyütt a juttatások mindegyikét felkínálták. A bölcsészettudományi karokon végzőkn-ek mindössze 37%-a élt a pályázati lehetőséggel. (Azóta ez az arány javult valamit.) Az okok között nagyobb jelentőséget tulajdonítok a gyengébb anyagi lehetőségeknek, mint amennyi a riportalany szavaiból látszik. Azt vi-sz-ont elismerem, hogy a korábban kezdődő pályairányítás - ez-en beiül egy általánosan művelő pedagógiai szakközépiskola - sokat -segíthetne. Egy - talán felhördülést kiváltó - tapasztalatot (amelyet országos felmérés-ek is alátámasztanak) még megemlítek: A sókat szidott és valóban kényszerhelyzetből alkalmazott képesítés nélküliek nem lebecsülhető részében szilárdabb a hivatástudat, mint sok „iszakmábeli”-ben. Pedig ők ma -is - de főleg a fiz-eüósrend-ezós előtt - elképesztő áldozatokra kényszerülnek. Nem egynek a keresete évi átlagban a havi 600 forint alatt maradt, mert a legeldugottabb helyeken kénytelenek lakni vagy oda hajnalonként kiutazni. Vízbe lökve fuldokolnák, az -sem igen van, akitől tanulhatnának valamit. A falusi gyerekek lebecsülését látom abban, hogy legalább egy évig nem ho-spitálni osztják be őket erős, nagyobb létszámú testületekbe. Sokan mégis megtanulnak „úszni”, de milyen áron?! Közben kínlódnak néha három-négy tantárggyal, és az erejük n-ern lankad. Miért?! Mert - ha sokak előtt érthetetlennek tűnik is - eltökélten nevelők akarnak lenni! És nem a fővárosban, ne-m feltétlenül a megyeszékhelyeken. Naiv volnék, ha nem látnám közöttük az „antitalentumokat”, az alkalmazásuk mögött pedig a szülkségm-egoldást, de a kézlegyintő, sommás lekicsinylés még igazságtalanabb. Nem lepett m-eg hát, hogy Kőszegen is -sokan megbarátkoztak a nevelőmunkával, ha bennük később, a gyerekek között alakult is ki a hivatástudat és hivatásszeretet. Bár lehet, hogy elsős gimnazista korukban még a pedagógus pályára készülők közé tartozott egy részük. Folytathatnám, h-a látszólag kissé el is kanyarodtam a riportban exponált problémáktól. Az talán mégi-s kiderült, miért értek egyet fenntartás nélkül a pedagógiai szak- középiskolák eszméjével. 546
