Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Szürke szüret
4 Milyen a „szürke szüret” egyik történelmi borvidékünk állami gazdaságában, • B.-ben? Csipkelevelű dzsungel - betonlábazaton. Hajolni nem kell a fürtökért, magasnövésű szőlő ez. Derékmagasságban kelleti magát a termés. „Szőlőfák” - ezt mondja valaki. Végeláthatatlan sorok. Az ollók csattogva szabadítják terhűktől a tőkéket. A szedéssel szinkronban csippentik ki a hibás szemeket. Ez a cizellálás. A csemegeszőlőt régebben nemcsak szedni, de tárolóhelyre szállítani és ott osztályozni is kellett. Három ütemű munka volt. Most minden szüretelő szedőszánt vonszol maga után, ezen rajta van az osztályozó is. A régi módszerrel egy óra alatt átlag 4,5 kilót szedett egy-egy gazdasági dolgozó. Ma ugyanennyi idő alatt - kisebb energia- kifejtéssel - n,i kilogrammot. Az irodán minden vendégnek bizonyítják azt hosszú számoszlopokkal. A puttonyozásra már csak emlékeznek. Mutatóban sem találni belőlük a raktáron. A gazdaság vezetői tíz-tizenlkét évvel ezelőtt „szimatot kaptak”: előbb-utóhb gépek váltják fel az embert a szüreti munkák végzésében is. „Harnari gyerekeik”: nem vártaik ölbe tett kézzel. „Megfiatalították” a szállítást. Gépi puttonyokat okumuláltak ki. A keskenysoros művelés idején egytengelyű gyűjtőedényéket. Ezeket a kistraktorok vontatták. Hat-nyolc szüretelő „fogott” egy sort. Mögöttük „mászó sebességben” haladt a gép. Ha megtellett a gyűjtőedény, a sor végén várakozó pótkocsi tepsijébe borították a szőlőt. Az 1961-es új telepítés már széles soriközű. Először öttonnás kocsikra szerelt magas és keskeny tartályokba gyűjtötték a termést. Pipiskédül kellett az asszonyoknak, hogy felérjék azokat. A férfiak - akik a „vegyesosapatdkban” valük dolgoztak - nem voltak ellene a látványnak. A gazdaság vezetői viszont újra cigarettafüstbe burkolóztak. A töprengés eredménye: a termést ma műanyag rekeszbe szedik. Ezeket már a munka megkezdése előtt a közökbe készítik a „kapdmeg-amberek”. A traktor a szedőiket követi; a teli rekeszek fölött hadiad el, amelyeket a beosztott „kapdmeg-ember” ügyes mozdulattal kanalaz fel a gép e célra átalakított részére. A kilométernyi sor végén emelő szerkezet kapja fülön a teli tartályt. A nap szinte lángra dobbantja az édes rakományt. Mintha diónyi gyémántok csillognának. A gazdaság néhány éve gyárat építtetett. A bor gyárát. Hatalmas, üvegezett épületeket. Ezüstszínű tartályok gombáit. A borráválás stációi. A fogadógaratból egy csigasor két-három perc alatt harminc mázsa szőlőt „szédít le” a zúzóbogyózóba. Cefreszivattyú cuolizza át a zavaros lét az elválasztóba. Egy automata berendezés kénsavat adagol. A minőségi borok „különleges bánásmódban” részesülnek: velük az úgynevezett statikus léelválasztó „foglalkozik”. A présből a must az ülepítő tartályokba áramlik. Zavarodást akozó anyagoktól szabadítva erjesztőbe fejtik. „Szaunáztatják.” Hideg, meleg váltogatásával akadályozzák meg az illósavképződóst. Aztán pince hűvöse várja a bort. Pince? Vajsárga csempézésű, óriási „fürdőkádak”! Emberrel adig találkozni a kombinátban. Végre egy kék kezeslábasba öltözött férfi! A feladata csak annyi, hogy be- és kikapcsolgatja a hőkezelőt meg a centrifugát. A krákogtató ikónszagból szabadulva, szellőzködés közben azt mondja kísérőm, a gazdaság egyik vezetője:- Nem lenne gondunk, ha a haszon nagyobb hányada kerülne vissza a termelőhelyre! Amíg azonban a forgalmazó szerv és a kincstár akkora sápot vesz le, addig vért kell izzadni abban a gazdaságban, ahol a művelést és a feldolgozást gépesíteni akarják! A dunántúli szövetkezetek jelentős részében meg ezt panaszolják: - A domborzati viszonyok miatt a munkák nagy részét nem tudjuk gépesíteni. Még a perme541
