Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tarabó Zoltán: Requiem, élőkért

híján a tanulóiknak: hét gyereket számolhatott ia padokban Meukli Kálmánné tanítónő, aki -mia a szomszédos Apátistvánfalván okosítja a gyerekeket. Hogy miként okította volna egy napon az egy elsőst, egy harmadikost, két ötödikest, a hatodikost, hetedikest és a nyolcadikba járót, azt ’elképzelni nem tudom.

Hogy miért építették mégis ezt az iskolát, milyen „mindenáron jóakaratból”, menynyire az előrenézósnek híjával, azt sem tudom elgondolni. Hiheti az ember: „csak.”

S ennek a ki nem mondott „osak”-mak a tanulságait mindmáig érvényesnek érzem. Ez az iskola is egyfajta mementó, figyelmeztető. Bár sokat ma már nem érdemes rágódni rajta. A nyilvánvaló tanulság késői rögzítése - nem első és nemcsak e helyen való rögzítése - is jövő célzatú. Nem szükséges minden második községbe gimnázium, gyár s kacsalábon forgó művelődési ház. Mint ahogy iskola sem oda, ahonnét elmennek az embereik. Amiért elmennek, azt a hiányt az iskola nem tudja pótolni.

Az orfalusi sem tudta.

Lehet, az ÁFÉSZ-mek egyszer lesz még elég pénze rá s megveszi az iskolát. Nem bérbe, mint most, hanem végleg. Most nincs pénzük. Hogy mennyire nincs, arra még lasz egy példám. Azért is kívánkozik ez ki belőlem, mert ez is felmutat valamit az ittmaradt nehéz életűek puritánságából s ragaszkodásukból is. Előtte azonban elmondom, mit láttam este hatkor, gyufafénynél ebben a bizonyos orfalusi iskolában, amely a tájékoztatók szerint alkalmi moziterem, itt rendel hetente (kéthetente?) egyszer az orvos is, más nem nagyon történik.

Akik még maradtak

Bár láttam néhányszor már az elhagyott iskolát a falu közepén, láttam, hogy ajtaján derékba tört az üveg, be még nem jutottam. Hogy pótolhassam, ahhoz most be kellett mennem. Az ajtó kitört üvegének kiemelésével, természetesen. Másodmagammal. A gyufa villanó fénye talán valami keveset megvilágít azokból az emberekből is, akik ide jártak, vagy járnak.

Ütött-kopott, első kiadású keskenyfilmvetítőt látok az asztal alatt. A hajdanvolt tanári asztal alatt. A katedrán. Az asztalfiókban tízegynéhány könyvtári olvasójegy. A beiratkozottak „többsége” iskolás. Két-három felnőtt olvasóról is hírt vehettünk. Egyikük például nagyon messze, Szombathelyen lakik. Csak a gyanú kísért, egy városba költözött, aki néha még hazajár. S ha haza, ott valami izgalmas.at-érdekeset legfeljebb egy- egy Mág Bertalan írta 'krimitől várhat. Az iskola? Az már lefutott ügy. Az út, ami a fagytól mindig feldobja a hátát? Kérennszépen . . . Majd megcsinálják, ki tudja hányadszor. Az agyagos föld? Sanyarú -az. Talán a táj? Talán ... Az öregek is mindig ugyanazt mondják: fölajánlják a földet, nem ajánlják a földet. Az ő dolguk. S az sem újság, hogy az „Ámerikánci” néni is jól megvan hála istennek a nyolcvan évével, meg a két tehenével, - mi újság? Mág Bertalan.- Maguk mit keresnek itt?! ... - rival! ránk a néne éppen azelőtt, hogy „'elemezni” kezdenénk a Cser Rudolfné nevére kiállított olvasójegyet s a hátára írottakat. Pofonra várva tisztázzuk a helyzetet, félreértés, sajnálatos félreértés, ezek meg ezek vagyunk, - az más! Meg kell hagyni, hogy Teri nénénk - a szomszédban lakó Cser Rudolfné - nemcsak szorgalmas [könyvtánlátogató és éber asszony, de bátor is. Persze, ez a vidék az asszonyokat is bátornak nevelte. Valaha országjáró aratásokra s más hónapos munkákra indultak e vidékről a férfiak. Zsákokban hozták haza a télre való életet. Teri néni embere igaz, nem nagyon járt el a hat gyerektől. Ö volt a falu bírája. (Ma az általa „szőr- busz”-nak nevezett egyfogatún ő viszi-hozza minden télen a nebulókat a három kilométerre levő Apátistvánfailvára iskolába, iskolából. ..) A bírónak illő volt közel maradni falujához, de sok asszony hónapokra magára maradt a gyerekekkel.

533