Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - EMLÉKEZÜNK - Csányi László: Szabó Pálra emlékezve
Ha emberi alakját idézem, ez jut eszembe: sugárzott róla a tisztaság. Ami régi képen, a Pesti Hírlap kalendáriumában is ez tűnt föl először: minden tiszta volt rajta és körülötte, a rádió háromlábú asztalkáján a frissen vasalt terítő, önmagán a patyolat ing, a tükrös csizma. S az emlékezet filmjén rögtön megjelenik felesége, Etelka néni, - mintha az Édenkertből jöttek volna, az örökkévalóságból mentek volna egy másik örökkévalóságha. Piros Góz tiszta szerelme lebegett fölöttük. Kevés boldogabb emberpárt láttam. Ma már a történet is legenda: 1922. október 22-én esküdött örölk hűséget Pali bácsi és a iberettyóujfalusi juhászszámadó lánya. így, szó szerint, örök hűséget. Vagy ennél is többet. Mert valójában nem is hűségre szövetkeztek, hanem boldogságra. Aki rájuk nézett, ezt olvasta le róluk. * * * Talán ez is irodalomtörténet: egy nemzedék, amely atyaiiságos kapcsolatban élt az egész országgal. A tiszteletadást a tokooérzés diktálta: Péter bácsi, Pali bácsi, Gyula bácsi, a meghittebbeknek „bátyám”, a testvéri-rokoni kaposolat egymásba fűző jeleként. Viheti-e író többre? Diákkoromban még a „mester” megszólítás járta. Jól emlékszem, szerettem volna írni Babitsnak, csak annyit, hogy köszönöm, amit tőle kaptam, ha már nem adatott meg, hogy csak egyszer is láthassam. Csak a megszólításig jutottam. Kedves Mesteri - de a szó olyan idegenül nézett rám a papírról, mintha nem is én írtam volna. Mert nemcsak mesterem volt, egy másik, magasabb szférában sokkál több. De ezt nem mertem leírni. Csak a Babits utáni nemzedéknek lett osztályrésze, hogy a testvériség földi örömével ajándékozzon meg valamennyiiönket. * * * Gyakran mondta, az író nem 'kap nyugdíjat, haláláig kell dolgoznia. De ezt nem a megélhetés kényszere mondatta vele, az erő, a fogyhatatlan termőkedv szava volt, mert mindig tudta és vállalta a feladatát. Amikor pályákezdő éveiről 'beszélt, a paraszti nyomorúságra hivatkozott: „Olyan szegénységben éltünk -akkor, hogy azt nem lehetett .kibírni. Meg kellett írni, ki kellett kiabálni a világba.” A paraszti nyomorúság kényszerítette vallomásra, de a könyörtelen megfigyelő mellett mindig megszólalt a művész, a költő is. Féja Géza pontos megfogalmazásával „lírája adja epikai hitelét”. Ezt a lírát kifogyhatatlan .nyelvi lelemény jellemzi, de „én asak leírtam azt, amit hallottam, megtanultam, nem én találtam .ki” - hárította el a költő dicsőségét. S ezt is ő írta: „Ez a nép, elvágva mindentől, kitermelt .magában olyan belső népi kultúrát, 'amelyre egész világot lehet építeni.” Művészi és gyakorlati program volt ez egyszerre, mely egyformán volt érvényes életére, művészetére. * * * 1965 őszén fejezte be Ujváry Lajos freskóját a hőgyészi általános iskola folyosóján. Szabó Pál mindig nagyra becsülte Ujváry művészetét, de .nemcsak a kép érdekelte, hanem ,az .iskola is, melyet a tanács bőkezűsége művészi alkotással ajándékozott meg. Saját törekvései sikerét is látta a hőgyészi freskóban: a művészet, egy eredeti alkotás formájában belép a falusi diákok életébe, hogy azt a „belső népi kultúrát”, amire Szabó Pál művészete valóban egész világot épített, más oldalról gazdagítsa. Ott állt az ünneplők között s látszott .rajta, hogy boldog. 521
