Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Koncz István: A Szentlélek és az agitátor
- Helyes.- Tudja kérem: mit lehet tudni. Már volt olyan, hogy egy taxist hátulról leszúrtak.- Bizony. Hallottam. Csend. Csali méregetett.- De maga nem huligán. Igaz? Mosolyogni voltál kénytelen: - Ügy nézek ki? Negyven körül az ember nem huligán.- Az igaz. Mindjárt láttam. Orvosért megy talán?- Nem. Az anyámhoz. Haldoklik. - Most mondtad ki először, megijedtél a saját szavadtól, mintha ettől teljesülne be.- Aha. Mindjárt láttam, hogy nem huligánságból stoppol. A pártbizottságra siettél, szerencséd volt, épp akkor futott be a Volgával vidékről Neubauer Guszti, lerohantad, „Gusztiként, ha istent ismersz, add kölcsön a kocsit, haza kell jutnom az anyámhoz, rosszul van, félórán belül visszaküldöm”, láttad, habozik, tisztaszívű fiú a PTO-ról, mindjárt az jutott eszébe, hogy szigorúan megtiltották a párt- kocsik maszek-használatát, ugyanakkor viszont segíteni is szeretett volna rajtad, így hát az ésszerű kompromisszumot választotta:- Rendben, úgyis meg kellett volna ott néznem a jövő héten valamit, veled megyek. Nem zavart a kérdéseivel út közben, hallgatott, te igyekeztél magyarázkodni:- Tudod, az édesanyám mélyen vallásos, és... Persze, nem arról van szó, hogy. . . Mindjárt „értette”: - A rokonság meg a környezet, mi?! Meg akarják gyóntatni, áldoztatok- Nem akarják. Ö som akarja. Nem kért papot. Most értetlenül nézett rád.- Én szeretném, ha a (hite szerint halna meg. Én materialista vagyok, ő meg istenhívő. El akarom hozzá vinni a papot. Ez a mi szocializmusunk nem lehet kegyetlen. Embertelen. Érted, Guszti?- No persze - válaszok olyan hangsúllyal, hogy tudtad: kezdi nagyon kényelmetlenül érezni magát. Egy pártbizottsági tag egy pártfunkcionárius közreműködésével rohan menetlevél nélkül egy párt-Volgával, hogy papot vigyen egy istenhívő öregasszonynak. Aki mellesleg nem is akar papot... De a becsületes elszántság ott ült az arcán: ő erről a furcsa históriáról soha nem fog szólni senkinek. . . . Vállig érő élősövény a plébánia kerítése; ahogy észrevetted mögötte a plébános bulldog-képét, megállíttattad a kocsit, csikorgóit a fék, az utcában riadalom támadt, odébb ugatni kezdtek a kutyák, kapuk mögül fürkésző tekintetek kereszttüzében léptél oda, belemarkoltál a tövisekbe. A plébános ibreviáriumozott.- Ne haragudjon, kérem, hogy imádsága közben zavarom, de kénytelen vagyok - mondtad. - Bizonyára nem tetszik már rám emlékezni, a Vidosáék fia vagyok, Vidosa Béla, látásból ismerjük egymást... Nem tudom, tetszik-e róla 'tudni: az édesanyám nagyon rosszul van. Kérem tisztelendő úr, tessék beülni a kocsiba s eljönni hozzá, most érkeztem én is. Nem válaszolt azonnal, elfordult, befejezte az elkezdett passzust, s lassú, kimért mozdulattal húzta be a lapok közé az arany könyvjelző szalagot. Csak ezután vett ró- Jad tudomást, biccentett köszönés helyett.- Tehát miről van szó, kérem? Az édesanyja? ... Nem tehetem, barátom, sajnos, nem tehetem. Karját széttárta, hangja kenetesen koppant, szomorúra szedett arcvonásain valami taszító, megmagyarázhatatlan gőg 'trónolt.- Dehát miért? Nem értem! 5°i
