Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Koncz István: A Szentlélek és az agitátor
nyéken. Böskéék is itthon voltak, nyári leállás idején, Pestről. Böske cukorborsót fejtett az ablaknál, -a mama keverte a rántást. És rákezdte a maga kenetes-fájdalmas, ravasz, nyúiugrató hangján, ahogy szokta:- Majd miniket is úgy temettek el, csak elföldeltek, mint a kutyát... Odaléptél és megfogtad a vállát.- Attól ne féljen, édesanyám. Ügy temetjük el, ahogy kívánja. Arra gondoltál: két temetés - két pártfegyelmi. De akkor is meg kell tenni! Eny- nyivel tartozol. Ezt meg kdll ígérni és meg is kell tartani, mert ha csak úgy ígéred, hogy nem akarod megtartani, okkor nem ér semmit, akkor nem hiszik el, akkor megérzik rajtad a hamis esküt... Ó, örök tanító, mindig tudtad: csak őszintén lehet beszélni, hogy el is higgyék. A mama elhitte. Hirtelen megfordult, oda hozzád a lábastól, mint a szerelmes lány az első csók előtt, és a két tenyerét a válladra tette, és nézett, nézett fel rád, tekintete egyik szemedről a másikra ugrált, beléd akaszkodott, mint a horog, és elfutotta a könny.- Tudtam, én tudtam ... - mondta. - Tudtam, hogy az ón fiam nem tossz. Hogy nem lehet olyan ... Azért valami ravaszkodás is rezgett benne, most már be akarta fejezni, ami évekig függőben volt közietek.- ... hogy mégiscsak hisz az én fiam a Jóistenben ... Megcsókoltad a szemehéját, ahogy lehunyta:- Én . .. nem hiszek, mama. De ez más dolog. Ettől félt. Ezt még sohasem mondtad így ki előtte. A háború mindig akkor tör ki, amikor legszívszorítóbhan édes a béke.- Hazudsz!... - mondta könyörögve.- Nem bazudok, mama.- De hazudsz! Igenis hazudsz. Nekem hazudsz: az édesanyádnak?! - Lőtt szárnyú madár: pánik verdesett a hangjában. - Hazudsz, vétkezel az Űristen ellen, a Szentlé- lek-Úristen ellen, aki a szívedben lakik és a szíved mélyén szól hozzád . .. Elfordultál, kimentéi az udvarra, rágyújtottál, a cigaretta remegett a kezedben. Vakítóan tűzött a nap. Böske rádnézett a halom cukorborsó fölött: - Na mi van? Intettél: semmi. - Már megint szenteákedik... Elszégyellted magad, ezt azért nem kellett volna mondanod. Böske úgy bólintott, hogy „hagyd rá, ne idegesítsd föl magadat”, de mintha valami megvető árnyék is megvillant volna a szemében. Vagy csak te láttad úgy. Ezt úgy, mint akkor az anyádnak, sohasem mondtad ki. Sem azelőtt, sem azóta. Senkinek. Ötventöben is csak annyi volt az egész, hogy egy sovány ember a pártbizottságon, az íróasztala mögött köhintett:- És ... vallási problémái nincsenek az elvtársnák? Köziben a felvételi ivedet böngészte, mintha most mi sem volna érdekesebb számára, mint az anyád leánykori neve... Közönyösen kérdezte, egészen mellékesen, a hangja mégis megbicsaklott egy icipicit. És ettől neveühetnéked támadt. A belső nevetés mindig akkor tör rá az emberre, amikor a legkényelmetlenebb. Ültél a széken, mint a cövek, szemközt az íróasztal mögött meg ő. Nagyon groteszk volt ez a négy- szemköztiség, valahogy a gyóntatószék jutott eszedbe: csak egy farács kellene közétek . . . Egyszer (harmadikos lehettél) a tisztelendő úr felhorkant a gyóntatószékben, majdnem kizavart.- Paráználkodtam - mondtad akkor. Erre figyelt fel:- Egyedül vagy mással? - kérdezte. 492
