Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - TANULMÁNY - Kiss Károly Ernő: Kisfaludy Sándor életútja és költői fejlődése

nála inkább a magyarsággal való azonosulás történeti igazolását jelenti, semmint a nemesi gőgöt. Magát a születést hangsúlyozottan nem tartja érdemnek.)

Szemében „a születés sorsjáték” (Hattyúdal I. ének i. sz.). Egy levélben pedig így nyilatkozik: „Én tudom azt, hogy valamint nem volna dicsőségem, ha királyi palotában születtem volna is, úgy nem volna gyalázatom, ha valamelyik faluvégén egy cigánykunyhóban ejtettem volna is a világra, ha mégis csak az volnék, aki vagyok.”1

Ami meg az ősi javakat illeti, az elődök gazdagságából az utódoknak már nem sok jutott. Családtörténetük útja lefelé, az elszegényesedés felé lejt. A XVI-XVII. században katonáskodó família kezén az ősi birtokok fogynak, a bő gyermekáldás következtében elaprózódnak, a lányok hozományaként más családok kezére jutnak. Ám egymásközt is sok a viszály, pörösködés a jussolásokkal kapcsolatban, és ez is inkább gyengíti, mint erősíti az összetartozás szellemét, és leszegényíti egyik vagy másik családtagot.2

És az erkölcsi örökség? A Kisfaludy-ősökre jellemző tulajdonságok: a katonaság, az igazság hajthatatlan keresése, hazafiság, szerzési vágy, pörlekedési készség és erőszakosság sem csupán valamilyen fiágon történő öröklés eredménye, inkább fajra vagy osztályra jellemző megnyilvánulások ezek, melyeket az adott történelmi körülmények, hasonló életformák is fejlesztettek, állandósítottak, illetve generációnként megújítottak.

De ha már ősökről beszélünk, az anyai ágat és ágakat sem kellene mellőzni. Az édesanya, a nagyanyák mégiscsak közelebb állnak az emberhez, akár vérségi származás, akár erkölcsi hatások oldaláról nézve, mint a családi nevet örökítő tizedik ős. Ha ezt meggondoljuk, már inkább beszélhetünk osztályjellegű családi hagyományokról, szellemről, hiszen a családok, amelyekből költőnk harmad-negyedízen származik: a Kisfaludyak, Sándorffyak, Tarányiak, Niczkyek, Svastitsok, Rostyák stb. nagyjából egyenlő rangú, hasonló helyzetű és gondolkozásé, tehetősebb nemesi famíliák lehettek, s a dunántúli köznemesség azon felsőbb rétegéhez tartoztak, mely a török kiűzése s a kuruc idők letűnte után a barokkos rendi világban mozgott, de amelynek viszonylagos zártságát új szellemi áramlatok és új társadalmi-politikai mozgolódások is bontogatták. Egyesek a hivatali pályák felé tájékozódnak, mások városokban telepednek le, de ezzel már egy szerény lépést tettek a polgárosodás felé is. Ugyanakkor a polgárosodás felé törekednek a parasztságnak bizonyos rétegei is. E kétirányú társadalmi mozgás volt folyamatban Sümegen is, amikor 1771-ben Kisfaludy Mihály, Győr megyei birtokos feleségül vette Sándorffy Annát, a Sümegen megtelepedett Sándorffy Sándor királyi ügyész és T arányi Terézia leányát.

Sümeg polgárosodása különben már a XVII. sz. második felében elkezdődött. Földesura, Bosnyák István ekkor emelte a települést mezővárosi rangra, mely egyértelmű volt a földesúri terheknek pénzben való lerovásával. Ezt a kedvezményt a vár körüli katonai szolgálatok fejében kapták a lakosok, mint erről egy Kisfaludy-levélből is értesülünk.3 Majd minden város története ezzel szokott kezdődni. A felmentések, privilégiumok előmozdítják az ipart, kereskedelmet, lazítják a feudális kötöttségeket. Ez történt Sümegen is, s ezzel megindult az említett társadalmi mozgás. Egyrészt az idegen telepesek sorait vonzza a szabadabb állapotra jutó polgárok jobb életfeltételeket biztosító közössége, másrészt egyes nemesi családok is szívesen beköltöznek falusi, pusztai jószágaikról a biztonságosabb, kulturáltabb, társaságot, esetleg hivatalt is ígérő püspöki városiba állandó vagy csak évszakhoz kötött ittlakásra. Erre emlékezik vissza Kisfaludy Sándor is - nyilván családi hagyományokból - Kazinczynak 1808. szept. 14-i bemutatkozó levelében: „Sümeg mezőváros, a veszprémi püspöké; és ennek szomszédságában bíró néhány földesurak, itt lakunk nem éppen kuriális, hanem szabad házainkban. Eleink a többnyire Sümegen lakott veszprémi püspöknek baráti és társalkodói lévén, télen többnyire ide vevék öszve magukat.”1*

441