Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Bárdosi Németh János: Nézve egy hulló csillagot (vers)
Nézve egy hulló csillagot Az a lebegő szárnyalás, mit a szerelem szárnya ad hol van? Lefogták szárnyamat, ami van napról-napra más. Nem az a mámor ami volt, az a mennyei semmiség, fordult a föld és mennyi kék szikrázó csillag, kandi hold, gyerekes, édes buzogás kapott, röpített egekig. Most már csak cammogás telik, kevés erő jut szép, csodás dolgokra, dal se úgy fakad sodró erővel, mint a víz, mely messzi tengerekbe visz, hogy kapkodtam az ujjamat. Mennyi pióca-perc szívott véremből lebegést, erőt, hogy így álljak magam előtt nézve egy hulló csillagot. Ami van szürke, zord egek, egyhangúság, a hivatal úgy őröl karja közt szilaj erővel, amíg csüggeteg magamba hullok szárnyfalán s úgy nézek messze vissza rád lebegő, édes ifjúság s rímek szent tája, mint Arany. 388
