Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZEMLE - Mátyás István: Bertha Bulcsu: Meztelen a király
Bertha Bulcsu: Meztelen a király íróportrék gyűjteménye Bertha Bulcsúnak ez a kötete. Elő írók portréié. Három kivételével nem ismeretlenek ezek az írások Bertha Bulcsu olvasói előtt. 1969-70-ben íródtak, és sorra megjelentek a Jelenkor című folyóiratban. Más azonban hónapról hónapra egyenként olvasni őket, s megint más így egyszerre, kötetbe gyűjtve. Az utóbbi esetben ugyanis könnyebben észrevehetők az egyes írásművek közös vonásai, plasztikusakban kiütköznek az írói gyengeségek és erények. Ha regény lenne a Meztelen a király, azt kérdezném: milyen ez a könyv? Esetünkben egy másik kérdést kell feltennem: hogyan készíti Bertha Bulcsu az interjúit, hogyan ír portrét? Mert ha ezt figyeli és látja olvasás közben az ember, akkor lényegében arra is választ kapott, miért olyan emberiek, valóságteliek ezek a portrék, s miért lett - apróbb, később még említendő hibái ellenére is - sikeres, jó könyv a Meztelen a király. Tehát: hogyan készít interjút és rajzol portrét Bertha? Minden esetben elsőként a környezetet mutatja be. Leírja a szobát, a házat, a bútorokat, a tárgyakat, ahol és amelyek között az interjúalany él, amiket használ. Szabályosan feltérképezi, majd felvázolja írótársai környezetét, a látottakhoz gondolatokat fűz, s mindezzel egyben azonnal jellemez. Nők, albérletek, bútorok, poharak stb., stb. kavarognak a lapokon. Nem marad azonban csak a leírásnál az író. A következő lépése az, hogy megszólaltatja a felvázolt környezetben élő embert. S ami szintén említésre méltó: nemcsak írói munkásságukról vagy az ahhoz szorosan kapcsolódó dolgokról beszélget velük. Az „irodalmi” jellegű kérdéseket megtoldja a nőkre, háborúra, hobbykra, utazásokra, gyerekkorra és még felsorolhatatlanul sok mindenre vonatkozókkal, s ezzel a módszerrel sikerül elérnie, hogy színesebb, változatosabb formában, élvezetesebben, ugyanakkor közelebbről és - talán ez a legfontosabb - pontosabban ismerhetünk meg egy-egy írót, embert, mintha végig csak az „íróságukról” beszéltetné őket. A kérdések rövidek, tömörek, találóak. Ideírok találomra egy példát. Kalász Mártontól az egyik helyen csak ennyit kérdez: „Somberek?” S már jön is rá a válasz: „Igen, a szülőfalum..Aztán újabb kérdés nélkül is sokmindent megtudunk, mert az interjú- alany úgy érzi; vallania kell, a kimondott szó „szülőfalum” kényszeríti erre. Ügy tűnik, hogy a rövid, de jó kérdésekre adott válaszokból a portrék szinte maguktól rajzolódnak. Mintha az író egy automata portré-rajzoló gépet kezelne, s csak néha-néha igazítana egy-egy rövid kérdéssel a rajzolókar futásán, hogy minél pontosabb legyen a kép. Ez a módszer jó is a kötet sorrendjében számítva a tizenegyedik, méginkább a tizenkettedik portréig. (Az utóbbi Galambos Lajosról szól.) Ott azonban visszájára fordul az, ami addig erénynek számított, azaz a könnyedség, a csak figyelés, a hagyás. Megbicsaklik egy pillanatra az író-riporter biztonsága, s egyes válaszok után nem kérdez tovább, hanem új témára vált. Pedig továbbkérdezni kellene. Mert ugye, ha egy írónak, akinek három-négy könyve jelent meg az utóbbi két évben, kényelmes, szépen berendezett lakása és minden fórumon szava van, a közérzete mégis ócska, akkor azt várná az ember, hogy a riporter ne menjen tovább még egy ideig. Nem neki kell természetesen magyarázkodnia, egyszerűen csak tovább kell kérdeznie, legalább egy „miért?” erejéig. Adott esetben ugyanis ez a közérzetre vonatkozó „miért?” lenne a legizgalmasabb. Ez a rész - az említett okok miatt - határozottan gyengéje a könyvnek, terjedelmében és jelentőségében viszont szerencsére nem olyan nagy, hogy lerontaná a kötet egészének az értékét. Az írások többsége mély élet- és emberismeretről tanúskodik. Legjobban - és ez érthető - régi barátairól tud írni Bertha Bulcsu. (Egyébként, véleményem szerint is, jó portrét csak arról lehet írni, akit régóta ismerünk.) A lényeg azonban 376
