Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Rózsa Béla: Hajnal Gabriella és Kass János kiállítása Szombathelyen
morúságát láttatja az összetűzés ősi ismétlésében, mely szürke feloldozással mindkettőjüknek megbocsát. A nagy pillanat akkor folytatódott életművében, amikor megfogadta Juhász István lószerszámkészítő szíjgyártó mester tanácsát, és felkereste Ginza-pusztát. Mindez 1969 körül történt, s azóta kering teljes öntudattal e szűnni nem akaró varázslatban. Minden huppanását, csurgóját ismeri, e növényi áramlással érkezik, mintha ezt mondaná: „Keresek valakit, valamit, ami én vagyok.” A hodályból sodródó birkanyájban, bedőlt falú pajtákban, megroskadt fahídban Kokas Ignác nem az „elvadult táj” felbomlását látja, hanem létközpontnak nevezi meg ez „ember utáni” magányt, a föltartóztathatatlan természet újjászületését. Vízmosások, tuskók, turjánok elfelejtett birodalma Ginza- puszta, melyet a néphagyomány Koppány és Kézai Simon nevéhez csatol, s melynek első kolumbuszi hajósa Kokas Ignác, aki békahang, birkakoponya, odvas fák rejtjeles, de számára ismert útjeleivel keresi a festészet új földrészét. Műtermének sodró áradatában a „Ginza sorozat” utórezgése látható az örökzöld növények pusztaidézetében, de emberi-művészi kutatásainak újabb produktuma is motoz készülő alkotásában, melynek hengeres nyílásokra álmodott vörös-kék hullámzása a „Barátság” ma különösen időszerű eszméjét közelíti. Mindenki számára adott egy természeti tereptárgy, csillag, asszony, mely segíti kibontakozását. Milyen különös, hogy Vajda János után Kokas Ignác művészetének is tűzgyújtója lett e táj, - az erdő és a váli völgy, mely költő után festőt keresett. Most találta meg Kokas Ignácban, aki méltó volt a természet nagy indításaihoz - cserfák, felhők, horhosok kimeríthetetlen „szépségüzemanyagával” lett művész -, olyan festő, aki a lét nagy üzenetének átadására vállalkozik. RÓZSA BÉLA Hajnal Gabriella és Kass János kiállítása Szombathelyen Néhány perccel a megnyitás előtt érkeztem, s nem tudtam mire vélni a - leginkább még a kirakati bábokra emlékeztető - kék, fehér, piros, sárga és átlátszó műanyagfejeket a jövő-menő rendezők kezében, de aztán velük együtt elnyelt Kass János labirintusa. Hullámpapírból építette meg a manierizmus e kifejező metaforáját, a kiállítás első traktusát, ami áteresztő zsilipül szolgál a belső terekhez. Hőköltető és önmagát elfogadtató, mert Kass János grafikai lapjai - a maguk monstruózus szörnyeivel, istent kereső prófétáinak extatikus kiáltásaival, a múltat és jövőt átfonó nosztalgia és rettenet szövevényeivel, a klasszikus tisztaság és a gyötrő bonyolultság egymásra vetülő képeivel - valóban involválhatnák a labirintikus életérzésnek a démonizmusig, a rettenetesség és borzalmasság kultuszáig, a pánszexualizmusig és a formaérzék epilepsziájáig hajszolt művészetét. De nem. Kass útvesztője ezúttal csak nonkonformista attitűdjével és groteszk voltával emlékeztet a manierizmusra. Ironikus-szarkasztikus ötletekre épülő, de 364
