Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Losonci Miklós: Kokas Ignác művészetének forrásai

hogy nem egyszerűen a természetet festi, hanem a táj, lelkületűvé magasztosult hegy- és vízrajzát. Élményeinek intenzitása az, mely képeiből eltünteti az időt, azóta, hogy az első festőt megpillantotta Burgandiában, a váli falurészben - Ravasz Istvánt -, azóta, hogy első képét „csakazértis” megfestette darab zsákvászonra a szülőház padlásáról, azóta, hogy eszmélésének első vadlibáit figyelte az égen, az égővörös naplementéket a váli határ népmesehangulatú négyes út-találkozásánál, ahol a porzó szekerek faluba hordták a holdas éjszakákat. Ez az áhítat űzte, hajszolta - a dolgok elvégzésének ősi tisztelete -, hogy élete festői kötelesség legyen.

Felhő és fa, állat, tárgy, és a természet minden alkalmas tereptárgya odahívja az embert, élménnyel ajándékozza meg, s kivételes alkalomkor művet indít, robbant a találkozásból. Ebben a folyamatban él Kokas Ignác is, a váli völgy ifjúságától ismerőse, ez a táj otthon lett művészetének alapforrása - a váli erdő verseket, a váli Szent László csatorna képeket ajánlott -, s más időben Vajda János és Kokas Ignác meghallotta e felszólítást. Mindenképpen ez a legfontosabb - intenzíven együttélni az adott és kiválasztott környezettel -, ez az, ami művészetre tudja átkölteni a világot.

Hosszas töprengés előzi meg képeit. E meditációs időszak is hozzátartozik az alkotáshoz, hiszen sokszor a kéz teljesíti a feladatot, de valami mégis hiányzik, a mű lelke, amit csak az előkészítés komolysága találhat meg. Kokas Ignác fegyelmezett; tudja, hogy festés közben „más igazság” is közbeszólhat, s csak mérlegelés döntheti el, módosítás történjen-e vagy következetes hűség az eredeti célkitűzéshez. Belső küzdelmét formákká alakítja, de csak akkor, amikor megnyílik a festői törvények rejtőző mennyboltja, - fahíd, megszakadt rét, omló homokdomb koporsószilánkot, koponyát, fagyökeret, madárfészket egy helyre gyűjtő időfolyamatában. Üldözi azt, amiből mű lehet a természet nagy ajánlataiból, s legjobban öt érdekli - miközben ecsettel, gallyal, kézzel festi, gyúrja a képet -, hogy mit menthet meg abból a föltámadásból, amit számára egy beomlott partszakasz, nádcsomó, levélkotorék, sziklahasadék, magányos tölgyfa okozott.

A számára adott teljes valóságot birtokolja. Hosszú előzmény után jutott e termő eredményhez - először arra döbbent -, hogyan porozza be magát a farkasalma, üregekben bronzkori, római tárgyakra bukkant az a szenvedély, mely egyszerre növelte benne a régészkedés és a művészet többé el nem napolódó, végérvényes energiáit. E különös vidék lakódombjait vizsgálta a csákány, ivópoharakat gyűjtött a kéz, pogányvárak gödreiből villantak elő a lábszárcsontok, friss szántás dobta föl a korsómaradványt, s közben csillant a békazenés víz, sétált a felhő, csörgött a lomb, - e meghosszabbodott, mert meghosszabbított ifjúságban egyszerre a festészet kapujánál állt a természettel telítődött Kokas Ignác. Röviden ez a története; a rejtőző táj és emberi élet feltárta előtte forrásait, mert nagyon figyelt, mert nagyon magányos volt, mert nagyon megérdemelte e folyamatos adományt. Azóta is, a kezdetek óta, csak a saját igazságával törődik, ami részére ragyog, csak az övé, a többit - bármilyen érdekfeszítő szövevényhálózat is - elhajítja.

Valaha Olmützből jött a család, magyar, cseh, német, török ágakból gyűjtődött a Kohout elnevezés Kokassá, s e sokrétű ősi irány olyan állandó cselekvő energiával ruházta fel, mely hajdan békával dobálta a lányokat, s ha halat látott a csatornában, ünneplő ruhában gázolt be érte, de kihozta, anya-felszólításra most is szögeli a rozzant kerítést, s ugyanezzel az intenzitással gyürkőzik festményteremtésre, ha belső parancs kérleli - soha nem hagyta ott zsákmányát e kötelességtudó tisztesség -, nevezzék fenyőtoboznak vagy remekműnek. Póka völgy, falu széli konda, a külön álló tornya miatt „jegyben járó”-nak nevezett templom, Csücsös hegy, Katalin puszta, Strázsa domb fái, bokrai, elszállt madarai mind emlékképpé rakódtak le, míg meg nem született az első kép Vál huzatos helyén, a kis híd mellett, ahol Nepomuki Szent János szobra áll.

A váli temető azóta is akvarellekben jelentkezik a „babudkai” házakkal, - művészetének olyan mesebeli tarisznyája e vidék, amiből mindig kedvére válogathat.

362