Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - TANULMÁNY - Ortutay Gyula: Devecseri Gábor emlékezete

latos, elbűvölő, ahogy a mindent egyszerre akaró fiú telhetetlenségével látja egybe Afroditét és a szűzi Athénét. Hogy fogalmazza meg ez a költészet s ez a szerelemfilozófia a mindig egyre s a mindig másra vágyás vergődését, az egyesülő elszakadást és a „szép hazatérés” hűtlen hűségét! Csak ez a hermészi, fiúi alkat tud ennyire belefeledkezni, szinte ártatlan szemérmetlenséggel, világra való kitárulkozással a szerelembe, s csak ez a gyöngéd alkat boldog annyi ártatlan alázattal a hűség szelíd örömeiben is. A szerelemnek ez a költészete és filozófiája, Athénát és Afroditét egységbe fogó látomása egyedülálló a magyar költészetben, Devecserié, félreismerhetetlenül.

S költészetének görög-latin vonásai közül való az értelem tisztelete, vonzódás a rációnak ehhez az éppen nem szegényes, éppen nem száraz világosságához, a teljes megismerésnek ehhez a derűs (ismét csak ez a jelző kínálkozik!) fényéhez. József Attila halálára írt versében él ezzel a fordulattal: „fényes az öntudat”. Most ne is időzzünk annál az irodalomtörténeti pillanatnál: mennyire rímel ez a fordulat Radnóti versének „hószín értelem” fordulatával, az értelem, az az erős, tiszta fényű ész annyiszor felbukkanó fordulataival. Ez a vonzódás a hószín rációhoz, a teljeset felismerő, a sötét, chto- nikus kavargáson is áthatoló ráció, megvesztegethetetlen értelem mindkettőjük egyik végső értékelve volt. Ragaszkodtak az értelemhez abban a korban is, amikor a barbár kavargás az irracionalizmust emelte végső filozófiai kategóriává.

S végül hadd szóljak jellemének, munkásságának még egy vonásáról, ez is elválaszthatatlan egységben van az előbbiekkel: a játékosságról. Hogy szeretett játszani! Elsőbben is legfőbb eszközével, a nyelvvel -se költői, műfordítói játékosságában méltó folytatója volt annak a költői vonulatnak, amely Csokonaiban, Arany Jánosban is megtalálhatta mestereit, de Kosztolányi és Karinthy játékos nyelvi tréfáiban, rímes ötleteiben, a szavak felragyogtatásában, mint József Attila s Radnóti is. A műfordításai mutatják, hogy a legnehezebb feladatot is mily halálos komolyan és minő játékos köny- nyedséggel vállalta. Elmerült a nyelv játékaiban, mindegyre rejtélyt és rejtvényt kínáló alakváltásaiban. S mennyi műfajjal játszott a vers, a műfordítás mellett - drámát írt, komédiát, útirajzot és érzelmes emlékezést, novellisztikus tanulmányokat és filozófiai dialógust - e költői játékban a műfajokon keresztül is magához ölelte a mindenséget. „. . .az elmúlással játszott fogócskát” - írta, s hadd cáfoljuk meg ez egyszer: nem az elmúlással, a végtelennel, a tér és idő végtelenével, a maga áradó életörömével játszott - a kimondhatatlan borzalom közelében is. Ahogy Horatiushoz írt levelében is vallja: „Addig tudok én csak tréfálkozni, amíg élek ...” Ez a játékosság, a múlhatatlan ifjúságnak ez az elronthatatlan gazdagsága éltette őt. Hiszen elgondolni is nehéz, hogy mit teremtett ez a játékos könnyedség, ez az önmagát mindegyre újrateremtő ifjúság. Elég elgondolni a homérosi teljesség fordítását - többször is elvégzi ezt a gigászi munkát: mintha az egész görög kultúra summáját emelné föl, s munkájában nem tűri meg a legkisebb hibát sem. Marót Károlytól, a nagy görög filológustól tudom, hogy Devecseri játékos öröme, újra meg újra birkózásba kezdő munkája a homéroszi hexameterekkel a legjobb tudósok hozzáértésével, a magyar és görög nyelv teljes ismeretével párosult: a világirodalomban is ritkaság ez a tett, mondta Marót, aki pedig megmérte minden szavát, nem szerette az üres dicséretet.

Nem folytatom, hiszen a legszívesebben abba se hagynám, hanem letéve a papírt emlékeimet mondanám el az eltávozott barátról, a Fiúról, akinek nyurga mosolya most is hirtelen felragyog előttem. Mert mindig mosolygott s mindig mondott, már az első szavaival, egy szívszorongató-szívvidámító tömör és mégis abbahagyhatatlan mondatot. Elhessentem az árnyakat, nem akartam másról szólni csak a minden kalandon, tévedésen, fájdalmon diadalmaskodó, mosolygó ifjúról, a tengerénél is kimeríthetetlenebb életöröméről, csak Róla akartam szólani, aki emlékeinkben most is ott áll a homérosi derű pompájában, s ennek a derűnek a halált is magába ölelő ereje élteti verseit, minden leírt mondatát. így marad közöttünk, így szól hozzánk ma is.

360