Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Madách-reneszánsz a színpadon

Napjaink számos híressége - Brecht vagy Th. Wilder, Kipphardt és P. Weiss - Richár- dok s Henrikek történetét feldolgozó „krónikás” Shakespeare-től meg a fiatal Goethétől, Schillertől vett dramaturgiai leckéket. Kétségtelen, hogy ők voltak olykor Victor Hu- góék közvetítésével - Madách mesterei is! A Mózest a múltban nem épp dicsérőleg nevezték dramatizált eposznak, s bár ez az elnevezés a Csákot s kivált a Mária királynőt már nem illeti meg, ezek is erősen Shakespeare királydrámáit követik. A históriát akarják megszólaltatni, mellékszereplőiknek nincs egyéni arcuk, színhelyek sokaságán, évek hosszú során hömpölyögnek végig. Éppen ezért nem felelhettek meg Riedl Frigyes, valamint az egész hazai századvég ízlésének. E nemzedék nem annyira Shakespeare-en nőtt fel, inkább a romantikát lefékező, klasszicizáló francia polgári dráma volt a mindennapi kenyere, ünnepelt mestere pedig Ibsen, aki technikában maga is a franciák tanítványának számított. Erősen meg kellett tehát változnia azóta az esztétikai fogékonyságnak, hogy ma már megértéssel forduljunk Madách zsengéi felé, felismerjük bennük a rejtőző nemes ércet.

Irodalomtörténész számára alig képzelhető el megnyugtatóbb, jólesőbb jelenség e megnövekedett érdeklődésnél. Annál is inkább, mivel ez csak része egy bővízűbb áramlatnak. S itt emlékeztetnünk kell a Nemzeti Színház Vörösmarty „restaurálására” (CziT lei és a Hunyadiak Benedek András-Mészöly Dezső átdolgozásában) vagy a Körszínház Tigris és hiéna felújítására, amely Kazimir Károly nevéhez fűződik, hogy csak a valóban számottevőkről szóljunk. A polcon porosodó drámakötet holt kincs, kialudt lámpa. Ámde a lámpa nem mindig világít egyformán: olaja lehet silány, búráját választhatjuk hibásan, aminek következménye a fény pislákolása vagy kialvása lesz. Magyarán: egyfelől nem minden drámai emlékünket érdemes színre vinni, másrészt a korszerűsítés kellő mértékét eltalálni egyáltalán nem könnyű, súlyos hibát is követhetünk el. Hogy példával se fukarkodjunk, nem volt értelme a Nápolyi Endrével bajlódni. Ez az orgyilkossággal, férj gyilkossággal, V. Hugótól átvett melodrámai önfeláldozással telített próbálkozás annyira romantikus cafrangokba öltözött és lélektani igazság nélkül való, hogy menthetetlenül a múlté marad. Jellemző, maga a szerző sem igazított rajta férfikorában, pedig ezt életképesnek tartott zsengéivel - Mária királynő, Csák végnapjai, a Kolozsiak c. elbeszélés - sorra megtette.

Egészen más a Csák végnapjai esete, amely az előbbinél eredetibb és egységesebb alkotásnak számít. Hőse, az eszményített oligarcha, mintha egy merész rebellist s Arany János lemondó skót bárdját, Ossziánt egyesítené magában: él benne a nemzeti történelem büszkesége, szabadsága és nagyságra tör, ám kortársai nagy részét már árulónak vagy fásuknak látja. Nincs, aki zászlói alá gyűljön a seregtelen, és Madáchtól mély líraisággal megszólaltatott vezérnek: „Nincs többé Caledonián / Nép, kit te felgyújts énekeddel.” A dráma nemcsak írójának egymással vitázó lelki pólusait szólaltatja meg, hanem 1861 késő nyarának létkörét is, amikor átdolgozására sor került. Augusztus 22-én oszlatták fel az országgyűlést, nyomasztóan nehezült a lelkekre az új önkényuralom Hőérzete. Csák írója előtt felmagasodhatott a csakhamar bekövetkező csábítás, magas helyekről jövő bomlasztó ígérgetés fantomja.

Mindez arra mutat, hogy a dráma becses lélektani s kortörténeti dokumentum, esztétikai jelentősége mellett azonban nem kezeskedik. Hiányzik belőle az igazi konfliktus villamossága. Róbert Károly csupán ádáz ellensége, s nem pedig méltó ellenfele a Felvidék urának: csatában legyőzi ugyan Csákot, de erkölcsiekben-szellemiekben törpe marad hozzá képest. Uralma alatt egyetemes a nyomor, a kiégett közöny, udvara meg- rontója lesz a tiszta Zách Klárának. Kezdeti harciasságából is veszít, később már bérgyilkossal kívánna legnagyobb ellenlábasától megszabadulni. Amellett visszás hatást tesz ránk a mindenáron fölkelésre buzdító oligarcha makacs ragaszkodása törvényes jogcíméhez. Számára Erzsébet „egy halvány leány az, Ki egy nép életét s minden jogát személyesíti”. Erzsébet kolostorba vonulásával annál érthetetlenebb Csák lemondó

354