Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Z. Szabó László: Víz... víz... erdő...
Természetesen ezek nyomán ma már nehéz lenne rekonstruálni akkori képét, a víznek az útját, az egyes falvak helyét. Hiszen az itt élők életét szabályozó, alakító, meghatározó víz évezredeken át korlátlan úr volt, folyton változtatta folyását. Itt az őskép mindenkor a Duna volt. S a vizet kísérő erdők, amelyek ha meg is ritkultak időnként vagy helyenként, de mindenkor voltak. Még ma is. Ha másképp nem, egy kivénhedt fűzfa alakjában. És a víz alakította magához az itt megtelepedett emberek életét is. Mióta? Mióta is? Ki tudná megmondani? E sokszáz szigeten az emberi település nyomai igen messzire vezethetők vissza. A Duna kőkori maradványokat vetett ki magából. Az ember e vízzel-fákkal bővelkedő tájban egyszerre lelt védelmet és élelmet, életének fenntartásához — ha küszködve is - lehetőséget. Hogy a történelem során, egészen az államalapításig milyen szerepet töltött be, arról kevés adatunk van. A római provincia idejéről például annyi, hogy amikor Győr a „praefectus ripae Danuvii” - a Dunapart felügyelője - büszke címet viselte, a Szigetköz előretolt őrhely lehetett. Ám hogy a magyarság történetével mindenkor összeforrott a táj és az itt lakók élete, azt számos adat bizonyítja. Hermann Ottó írja híres könyvében: „Az 1051-ik esztendőről fel van jegyezve, hogy III. Henrik hadaival beütött az országba; de megszorult, s így a támadó az, aki Győrön alul megalkuszik sorsával, békét kér I. András magyar királytól. A magyar király hajlik a kérésre, s a véginségre jutott német tábort 50 óriási, Szigetközben fogott vizával rántja ki a bajból.” Még ennél is ősibb időt villant elénk a nép száján élő monda. Ez a hédervári parkban rokkantán álló tölgyfához fűződik. A nép ma is „ezeréves faként” emlegeti. Azt tartják róla, hogy ehhez kötötte lovát a „honszerző” Árpád, s a törzsén látható mélyedésekben véli felfedezni a kötőfék nyomait. ősrégi falunevek idézik a múltat: Hédervár, Ásvány, Ráró, Tölös, Ladamér, Dar- nózseli, Bácsa, Zámoly, Káinok. A települések vízhez kötött életét pedig a Doborgaz, a Sérfenyő, a Cikolasziget elnevezések. Az első adat 1093-ból a mai Vének községről maradt fenn, az egyik pannonhalmi oklevél Veinic halászainak nevét emlegeti. A XIII. századból előbukkan a Villa Wamus - a mai Vámosszabadi -, mint ismert vámhely; a XlV.-ből Halaz - Halászi mint királyi kiváltsággal rendelkező település, majd Dunakiliti neve, mint a Guthori Béka leányainak leánynegyede, később mint Kil- lit Jakab királyi ember birtoka. Tatár, török idők villannak meg Szigetköz múltjából. Ekkor a legtöbb falu - ha rövid időre - elnéptelenedik; Győr megszállása után lakói vagy a megközelíthetetlen szigetekre menekülnek - esetleg a Csallóközbe -, vagy fogságba esnek. A magyar középkorban s az azt követő időkben a falvak, amelyek a folyó különböző árvizei közt húzódtak meg, részben a győri székeskáptalan uralma alatt állottak, részben néhány királyi ember telepedett nyakukra, s a terület közepén ott székeltek a Héderváriak. Fényes Elek 1851-ben megjelent Magyarország geographiája című munkájában így idézi elénk a települést: „Hédervár magyar mezőváros Győrvármegyében, a Szigetközben ... Fő ékessége a várkastély, melyet hajdan még Geiza herceg adományozott több szigetközi falukkal együtt bizonyos Hederich Hamburg német eredetű családnak, melyből eredt aztán a híres Héderváry nemzetség, mely a dunántúli vármegyékben és Szlavóniában roppant jószágokat bírt; hazánknak pedig több nádorokat és fővezéreket adott.” Fényes is említi, Ipolyi Arnold pedig Csallóköz műemlékei című munkájában hangsúlyozottan kiemeli Hédervár kastélyát: „. . .építészeti emlékeink első korából ki- tűnőleg nevezetes pontnak látszik és máig is legtöbb és legjelentékenyebb emlékeket tartotta fönn.” A kutatás szerint a mai kastély hatszögletű tornya feltehetően tatárjárás 337
